2012. december 31., hétfő

Két ország határán - Bad Radkersburg - a termálváros.

Egy kis év végi kiruccanás keretében két ország határán jártam, Szlovénia és Ausztria határán, egy bájos kis városkában, Bad Radkersburgban. A kis város nincs messze a határtól, akár Ausztria felől közelítjük, akár Szlovénia felől. Mindkét útvonal gyönyörű dombok, lankás tájak között vezet. Ausztria felé Rábafüzesnél átkelve közelítettük meg, hamar letérve a főútról. Az út, mondanom sem kell szuper jó minőségű, apró falvakon, szétszórt házacskák környezetében vezet, szurdokok, folyók mellett, mígnem a Mura parti városkába érünk. A várost már messziről uralja a hegy tetején álló kastély, melybe - bár magántulajdonban van - női fifikánknak, és barátnőm jó német nyelvtudásának köszönhetően sikerült bejutnunk.

A kedves úriemberek készséggel meséltek a szlovén milliomos üzletemberről, aki a tulajdonos, és éppen 20 éve vásárolta meg a kastélyt, és felújította. Nincs benne múzeum, csak lakrészek, és egy hatalmas pince, ahova beinvitáltak bennünket. A tulajdonos Svájcban él, s érzésünk szerint itt csak a pezsgő és borgyűjteményét tárolja. :-)

A pincében százával álltak a jobbnál jobb minőségű kiváló olasz és francia borok, valamint az egyedi kastélycímkével ellátott francia minőségű pezsgők. Ebből én is kóstolhattam, tényleg finom száraz, erős, ütős ital volt.

A kastély mellett fontos látnivaló a várost uraló várfalak maradványai, valamint a régi templomok, és a most karácsonyi fényekben pompázó régi városcentrum. A város érdekessége, hogy a Mura folyó szeli ketté, egyik oldal Szlovénia, a másik oldal pedig Ausztria. 2007-ig még  vámosok sétálgattak a hídon, most igazi a határtalanság érzése, szabadon közlekedhetünk egyik országból a másikba.
A két ország egy városon belül - azért érzékelhető, nemcsak a szlovén és német feliratok váltakozása miatt, hanem az emberek arca, élettempója is különböző. A szlovénokra a vidámság, csibészség a jellemző, a németekre a szabályosság, és precizitás.
A folyó egyik partja jelenleg Bad Radkersburg - Ausztria, másik fele pedig az ikerváros Gornja Radgona, Szlovénia. Az már csak a hab a tortán, hogy egykor magyar város volt, Regede néven.
A város eredete 1260-as évekre vezethető vissza, vásártartási jogot kapott, I. Albert német király alatt, a városkép precízen tervezett várost mutat. A 13. század végén Radkersburgot fallal vették körül, hogy a Magyarország ellen létrehozott erődrendszer része legyen. Később, mivel az osztrákok és a magyarok győzelmet arattak a Horvátországot megszálló törökökön és bosnyákokon, 1480-tól 10 éven át a Magyar Királysághoz tartozott. A török hódítás idején a vár fontos szerepet játszott a Mura völgyének védelmében, várát  modernizálták és megerősítették. 1880-tól kiéleződött a Radkersburgi német és szlovén nyelvű polgárok viszonya, majd az I.  világháború után felkelés tört ki, és a város megosztását a Saint-germaini békeszerződés szentesítette.Radkersburg déli városrésze Gornja Radgona néven az új délszláv állam része lett, a  régi Regede lakosságának 88, területének 50%-a pedig Ausztriához került. A II. világháború majdnem az egész várost elpusztította, alig négy épület maradt sértetlen. 1941-ben a Wehrmacht innen indulva támadta Jugoszláviát, majd 1945-ben a Vörös Hadsereg elfoglalta a város déli felét, a visszavonuló németek pedig felrobbantották a Mura hídjait. A háború után a jugoszláv oldalon élő német nyelvű lakosság Ausztriába menekült, a folyó két partján lévő államok között több, mint két évtizedig igen fagyos volt a viszony. A szlovén és az osztrák városrész közötti hidat csak 1969-ben nyitották meg újból. 1970 körül Radkersburgban termálvizet fedeztek fel, amelyre később komoly termálturizmus épült. A 2007-es schengeni egyezmény kiterjesztésével megszűnt a két városrész közötti határellenőrzés, azóta a szlovén és osztrák városrészt egyre szorosabb kötelék fűzi össze. És ez így helyes. :-)
A történeti kitekintőhöz még annyit, hogy a védelmi várfalak az egész városkát behálózzák, a termálfürdőt pedig mi is felfedeztük.

A belépő borsos ugyan (26 Eur/fő kompletten szaunával) de minden van, mi szem-szájnak ingere. A wc olyan tiszta, hogy enni lehetne a kőről, az egész fürdőépület nagyon modern, és nagyon higiénikus. Több termálvizes medence van, különböző hőfokokkal, és szaunakomplexum, az osztrák szokások szerint nudista módon. Aki nem idegenkedik ettől, nagyon fogja élvezni a különböző szaunákat, és magyar szóval sem fog találkozni. Van hagyományos finn szauna, melyben különböző felöntések vannak, (mi a rózsa olajos felöntést próbáltuk ki) aztán van panoráma szauna, melynek minden oldala üveg, és főleg sötétedés után szuper a kilátás a fürdő ápolt területére. Este lángok égnek és különböző fényforrások teszik hangulatossá a területet.
Van bioszauna, gyógynövényekkel, nyugtató fényjátékkal, vulkánszauna, szintén 55 fok körüli, halk zenével, többszemélyes infra szauna, gőzfürdő, és pinceszauna. Ebben boros felöntések vannak, sajnos nem sikerült bejutnunk, a meghirdetett idő előtt már fél órával tele volt. Ha valaki szeretne ilyet, érdemes időben beülni.
A felöntés alatt a szaunamester belocsolja illóolajos vízzel a kályhát, és a felszálló forró gőzt törülközővel a beülőkre legyezgeti. Ez többször ismétlődik, és a végén az ember bőre babafinommá változik. :-)
Hazautazáskor a Szlovénián át vezető utat választottuk, melynél hangulatosabb, változatosabb úton rég jártam. Dimbes-dombos táj, szőlőültetvényekkel, elszórtan házikókkal, a dombok tetején romantikus templomokkal, tiszta meseország. Érdemes ide külön időt szánni, hiszen látnivalókban és természeti szépségekben, valamint borban gazdag vidék. Én mindenképpen tervezem, hogy újra eljövök.



2012. december 19., szerda

Év végi fotós sikerek

Első fotós sikeremet értem el, ugyanis a Cartographia  fotópályázaton nagy meglepetésemre, és mégnagyobb örömömre, II. helyezést értem el.
Nem vagyok nagy fotós, a gépem sem valami extra, egy könnyű kis géppel járom az erdőt. Szeretek fotózni, megörökíteni a természet szépségeit, és képi emlékeket gyűjtök a túráimról, kirándulásaimról.
A fotóimat az esélytelenek nyugalmával küldtem be, és nagyon örülök, hogy másoknak is tetszett, és még külön ajándékkal is jutalmaztak.
Köszönöm a Cartographia zsürijének a bizalmat, Pintér Józsinak, hogy elhozta a különdíjat és a kupámat, és ha már így év vége felé járunk, minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy rám szánta idejét, olvasta blogomat, és csak remélni merem, hogy kellemes élményekkel gazdagodott ezáltal.
Remélem, hogy sok jó ötletet adtam hova kiránduljunk, mit érdemes megnézni, és abban is nagyon bízom, hogy sok olvasónak csináltam kedvet a természetjáráshoz, kiránduláshoz.
Élményeket gyűjteni, az országot járni nagyon kellemes kikapcsolódás, a gyalogtúrák során felfedezhetjük a körülöttünk lévő apró csodákat, a természet megannyi különlegességét. Országunk nagyon szép, és biztos vagyok benne, hogy számtalan felfedezésre váró csücske van még, így 2013-ban is folytatom a túrázást, és sokat kirándulok Magyarországon.
Fotóimmal próbálom megörökíteni mindazt, ami a szem befogadása által a szívnek is gyönyört ad.
Próbáljátok ki, a természet, a túrázás, a városok, falvak meglátogatása nyugalmat ad, szeretetet ad, a felfedezés örömét, és mindazt a hétköznapi boldogságot, ami mellett a rohanásban elmegyünk.
Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek, remélem jövőre egy színesebb, megújultabb formában, honlapként olvashattok tovább.
A nyertes fotókat itt nézhetitek meg:
http://www.cartographia.hu/fotopalyazat/
A második kép - helyesbítek - a Régi templomok túrán készült, a Kopasz hegyről lefelé.
Az első kép a Tanúhegyek túrán, fölfelé a Badacsonyra.

Sziasztok. :-)

2012. december 18., kedd

Hosszú hétvége Tauplitzban

Az évvégi őrületet megelőzve sikerült egy remek hosszú hétvégét töltenem Tauplitzban, besíelő "táborban".
Szuper hóbiztos terepre indultunk, s Ausztria eme kis szeglete nincs is olyan messze, 510 km, az A1 autópályán megközelítve Linz, majd Lienzen felé, bő 5 óra alatt odaértünk. A falu mint egy kis gyöngyszem fogadott, óriás hósipkák a házak tetején, mindenütt karácsonyi fények, mint egy alvó mesefalu.
A szervezőktől iránymutatásként kapott fizetős hegyi út feljáratát rögvest megtaláltuk, s elindultunk a nagy kaland felé...
Még nem tudtuk milyen út is vár ránk, csak mentünk mindig fölfele, egyre sűrűsödtek a kanyarok, a fenyőkön egyre nagyobb hóbundák voltak, aztán már csak a fenyők tetejét láttuk, aztán már azt sem.
Időnként volt egy-egy számozott tábla a hajtűkanyaroknál, de nem sok támpontot adtak. Az út keskeny volt, meredek, kanyaros, és persze havas. És csak mentünk fölfelé, egyre magasabbra, no persze hólánc nélkül. Igaz, nem is éreztük szükségesnek, az út jól le volt takarítva.
Kis elbizonytalanodás után félreálltunk egy szélesebb helyen, és felhívtuk a kapott telefonszámot, hogy vajon jó helyen járunk -e és soká érünk -e még a célba.
Szerencsére minden rendben volt, és már csak 1 km-t kellett fölfele menni hogy értünk jöjjön a szán a nagy parkolóba.
Pályaszállásunk volt, mindig álmodoztam arról, hogy majd ilyen helyen is síelek, elzárva a világtól, a fehér csöndben, és nyugalomban.
No, elzárva sem voltuk, csöndről nyugalomról meg nem beszélhetünk....
9 km-es hegyi út után - ami ebben a csigatempóban végtelennek tűnt - megérkeztünk végre a nagy parkolóba, ahol a kocsinkat hagytuk.
Ide érkezett a szállodából a szános ember, fölpakolta csomagjainkat, és már nyergeltünk is a szánra, és süvített a szél a nyakunkba, és már fönn is voltunk a csúcson.
Nemsokára a meleg szállodában élvezhettük a várakozás örömét, míg társaink megérkeztek busszal.
(Noiszen, ha elképzelem, hogy buszban ülve kell a hajtűkanyarokat kibírnom a keskeny úton, még a gondolattól is megremeg a lábam.)

Elhelyezkedtünk, kipakoltunk, és vacsorához készülődve már a lépcsőházban hallottuk a gitárszót, meg is változott minden egyből. Kellemes barátságos hangulat uralkodott el a szállodán, vidám kacagás és nótaszó verte fel a havas csöndet. Megjöttek a magyarok besíelni a hegyet. :-)
A kaland másnap reggel folytatódott. Amíg a barátnőm a kezdő pályákat vette célba, hogy megtanuljon síelni, addig én a fiúkkal bejártam az összes pályát, leteszteltük melyik milyen széles, milyen hosszú, és milyen meredek. Megállapítottam, hogy bár már sok helyen jártam síelni Ausztriában, és másutt is nagyon jó pályák vannak, itt is nagy köröket lehet tenni átsíelve egyik pályarendszerről a másikra, kellemes fenyőkkel övezett átkötőkkel, szóval összességében remek síterep Tauplitz.

A napot jól kihasználtuk, az időjárás nagyon szuper volt, egész nap napsütésben élvezhettük a tájat, és az 1994 m-es csúcsról a páratlan panorámát.
Van abban valami földöntúli csoda, amikor alattunk hatalmas hegyek, hófödte csúcsok, és a lejtők között felhőben úszik a táj.
És persze a síelés a legjobb stresszoldó, semmi másra nem gondol az ember, csak élvezi a siklást.
9-től 4-ig tart a felvonók munkaideje, van több csákányos pálya, a tanulópályák tányérosak, de van hatüléses, négyüléses felvonó, és sílécet lecsatolós buborék is, ha a hosszú kört választja az ember.
Este szaunázás, vacsora, aztán indult a buli, több gitár is érkezett a buszon, így koncerthangulat alakult ki esténként a szállodában. Volt minden, Piramistól Tankcsapdáig, és persze a torkunkat is igyekeztünk karbantartani.
A három nap alatt sikerült bejárni az összes pályát, bár másnap a hatalmas hóesés miatt előbb kellett befejezni a szórakozást. Az időjárás tekintetében mindenben részünk volt, napsütés, hóesés, köd, csodás fények, minden volt. A pályák jól karbantartottak, és mivel nem síeltek sokan, ki lehetett élvezni a ratrakolt pályákat teljesen.
Többféle társasággal vettem be a hegyeket, így alkalmam volt több emberrel is tesztelni a sítudásomat, talán nem kellett szégyent vallanom, a kondim pedig kifejezetten jó volt, sem izomláz, sem fáradtság nem kísérte a síelést.
Tauplitz-ot bátran merem ajánlani mindenkinek, kezdőtől vagányig megtalálhatjuk a nekünk megfelelő pályákat. Jó széles hosszú piros pályák vannak, sok kellemes erdei pálya, igazán remek síterep, és nagyszerű hétvége volt.

2012. december 12., szerda

Vödörvölgyi Mikulás túra

Vasárnap a hűvös és szeles idő ellenére túrázni mentem Balatonalmádiba. Az Észak-Dunántúli kupasorozathoz szükséges volt, így a túra végén egy szép kupával térhettem haza, mivel teljesítettem a kiírást. Ráadásul 5. teljesítésem volta kupában, így még szebb és nagyobb kupát kaptam. Ez volt a 22. kupám. :-))
(köszönet érte Macinak, aki elindított ezen a pályán!)
A Pannónia Kulturális központból indult a túra, kissé nehézkesen, de azért 8.10 kor sikerült elrajtolnom. Egy régi ismerős,  Lőrincz Gabi személyében rendőri kísérettel túrázhattam. A táv 14,7 km-nyi, igazán kellemes, és szint sem sok van benne. Csak a szél volt nagyon jeges, így sapka, sál és kesztyű volt a kötelező felszerelés. Az épület mögötti parkot elhagyva még egy kicsit haladtunk a házak között, majd hamarosan erdőben folytattuk utunkat. Ezt hívják Remete-völgynek, ahol is régen sínek voltak, rajta vonat haladt, még Remete-völgyi vasúti megálló is volt. Ezen a töltésen van most a gyalogút, ill. egy részén a bicikliút. Még a régi hidat is lehet látni, köszönöm Gábornak az információt. A forrás elhagyása után jött a bicikliút aminek szélén a Mikulás várt minket szaloncukorral és almával.

Végig a zöld jelzésen gyalogoltunk, egészen a Szentkirályszabadjai iskoláig. - Szentkirályszabadja egykor az oroszok egyik kiemelkedő városa volt. A 60-as 70-es években idetelepültek, kialakították saját kis életüket, iskolával, óvodával, bolttal postával ahogy kell. Aztán amikor a rendszerváltáskor hazamentek, itthagyták maguk után az épületeket, amik persze lassacskán kifosztásra kerültek, és mostanra szellemvárossá vált. Még nem láttam közelről, de tervbe vettem. A szellemvárosokkal egyébként egész honlap foglalkozik, nagyon érdekes információkkal. www.szellemvarosok.hu )
A táj változó volt, kisütött a nap, szép völgyek, dombok, és pincék között haladt az utunk. Ez a Vödörvölgy széle volt, nagyon tetszett. Az iskolában forró citromos teával vártak minket, majd egy közös szakaszon visszaérkezve az erdőben folytattuk ismét a túrát.
Itt következett egy kellemes erdei ösvény, majd a legszebb rész, sziklák között ereszkedtünk le a völgybe. A fakivágások miatt átszalagozott útvonalon gyalogoltunk tovább, elhagytuk a Malomvölgyet, ami a Balatonalmádi lakosok kedvelt kirándulóhelye, és nemsokára be is érkeztünk a városkába. Mindkét templom mellett elhaladtunk, a célban pedig oklevelet, és kitűzőt kaptunk. 3 óra alatt teljesítettük a távot, magam is meglepődtem, hogy ilyen gyorsan. Lehet, hogy a nagy szél miatt önkéntelenül is siettem kicsit, és hát nem volt nagy emelkedő. Kis rövidke túra, szép tájjal, kellemes szervezéssel, bátran ajánlom mindenkinek, nem fog csalódni.

A túrán megint sok ismerőssel futottam össze, Győriekkel, Bakonybéli túrázóval, ebből is látszik, a túrázó társadalom nem ismer korlátokat, nem számít a szél, a hideg, ha menni kell, hát menni kell.
Na igen, ezt a kis részletet beírva a google-ba, csomó jó zene címe jött elő. Többek között a Depresszió, Hooligans, Kidron, stb. Javaslom hát, hogy túra után hallgassunk jó zenéket.

2012. december 6., csütörtök

Bakonyi Mikulás túra Cseszneken

Egész évben várom ezt a túrát, s mivel magam is Csesznekről származom, hazai pálya.
A családdal utaztam, kivételesen a férjemmel túráztam, s már előre vártam a túra végét, amikor is anyukám fánkjával tömhetem meg a hasamat. Ezidáig mindig voltak társaim, akikkel megoszthattam a túra élményét, és a fánkokat, de most úgy alakult, hogy senki nem jött velem.
(Előre szólok, a lehetőség, még jövőre is él, lehet jelentkezni túratársnak!)
Fél kilenckor elballagtunk a tett színhelyére, azaz a Várkert sörözőbe, ahol bő félórás sorban állás után elindultunk a 18 km-es távra. Efemmék nem voltak toppon a nevezést illetően, bár kétségtelen, hogy az itiner, térképpel, leírással, stb. szuper, az ellátás és rendezés kifogástalan, télapóstól, szervezésestől, és sok munka is van benne, de mindig számítani kell tömegre. Egyre inkább, mert a Bakonyi Mikulás túra jó túra, szép helyen megy, az ilyenkor rendezettek közül az egyik legszínvonalasabb.

Tehát elindultunk, mindjárt meredeken emelkedve, aztán a temető mellett balra el, és irány az erdőn át hullámvasutazva az Ördög-árokba.

Itt picit lassítani kellett, hiszen patakmeder volt - igaz víz nélkül - kövekkel, sziklás szurdoktelep, ahol mászni is kell. Nagyon szép hely, télen nyáron más arcát mutatja. A hatalmas sziklafalak között az ember törpének érzi magát, és érzi a természet hatalmát.
Az Ördög-gátnál nem volt meg a létra, viszont újonnan készült lépcsőkön lehetett felmenni a hegyoldalba, hogy megkerüljük. Így Droidék pecsételőhelyéhez hátulról érkeztünk.
Kis örömködés, aztán nosza tovább, mert besűrűsödtek a túrázók.
Még egy kicsit folytattuk az Ördög-árki utat, még egy kicsit gyönyörködtünk, aztán máris a végére érkeztünk, és balra váltottunk a zöld jelzésre, ahonnan pár km után erdőben érkeztünk Gézaháza tövébe.
Itt várt minket a Mikulás, és asszisztense, A pecsét mellé kis télapókat meg szaloncukrokat osztogattak a zsákból, jóleső és vidám érzés, kicsit megint gyerek az ember. Főleg ha a télapó ennyire örül neki.
Mondjuk nem jól álcázta magát, mert felismertem.... Pintér Józsi volt. :-)) haha
Aztán megkerültük a Gézaházai magánterületet, és felértünk a tetőre, ahol mindig szél fúj, és hideg van.
Itt kell megemlítenem, hogy egykor Gézaházára bárki bemehetett. Van egy szuper fából készült Eszterházy kastély, az valamikor étteremként, illetve előzőleg turistaszállóként működött. Sokszor jártam ott, jó kis pincepörköltet lehetett kajálni. És a fa vadászkastélynak megvolt a sajátos hangulata is. A bejáratot szép szelíd gesztenyefák között lehetett megközelíteni, és volt játszótér, szép tuják, rózsabokrok, stb.
Még előtte, kisdiák koromban, rendszeresen az volt az éves iskolai gyalogkirándulás, hogy felgyalogoltunk Gézaházára, ott főztek nekünk kondérban gulyást, és volt kisdobos-meg úttörőprogram. Ennek nagy slágere volt itt, mert Gézaházán rendezték rendszeresen az ifjúsági találkozókat, tábortűzzel, stb. Még osztálytársaim is laktak Gézaházán, volt pár ház, egy darabig még iskola is, később kerültek Csesznekre hozzánk.
De ez már történelem.
Most valami dúsgazdag német házaspár élvezi a gyönyörű területet, és kastélyt.
A 82-es utat átszelve a gesztenyés pontig hatalmas sárban kellett gyalogolni, ez egy szántóföld, mindig sáros, és mindig utálom. Még jó, hogy Pinkert Laci pontját lehet így megközelíteni, így talán megéri. :-)
Itt kicsit megálltunk beszélgetni, kajálni, itt elvált a hosszabb és rövidebb táv, ami egy darabig együtt jött.
Nemsokára lejtőnek erdőben közelítettük meg a szépen felújított Károlyházát, ami azt hiszem most turistaszállásként üzemel.
Aztán elértük az erdészházat, és megint emelkedni kezdtünk a Zörög tető felé. Egy utolsó erőpróba, itt már felvettem a sapkát, hűvösödött. De nagyjából egész nap túraidő volt, némi hódarával tarkítva.
Két éve mínusz 14 fok, hófehér nagy bunda, és szikrázó napsütés volt a túrán.
A Zörög felé baktatva sajnos nem volt szép kilátás a Cseszneki várra, ködös volt az idő.
Felérvén megsajnáltuk a pontőröket, azért cudar dolog ilyen időben egész nap kint állni, és várni a túrázókat. Le a kalappal előttük!
Katáék pecsétje után már a tetőn éreztük magunkat, innen már csak lefele kellett ereszkedni a sziklás erdei ösvényen, és beértünk nemsokára a faluba.
Egy kicsit a Vasút utca házai között gyönyörködtünk a várra néző panorámában, aztán a Kőmosó felé vettük az irányt, a lyukasztónál mint ellenőrzőpont megállva. Zsidó temető, ismét emelkedőnek, majd hamarosan már a faluba értünk, át a templomkerten, le a kisközön, és máris a célban vehettük át az oklevelet, kitűzőt, és a hatalmas szendvicseket.
Jó kis túra volt, és a 18 km-es kör elég fárasztó, bár 4,5 óra alatt megjártuk.
A Bakony egyik legszebb helyén halad, és a táj, az erdő, kárpótol mindenféle hódarás kellemetlenségért. Élmény volt az egész kirándulás.
A fánkról  nem is beszélve.

2012. december 1., szombat

Látogatás a Paksi Atomerőműben

A Paksi Atomerőműbe tulajdonképpen bárki bemehet, van egy szuper Látogatóközpont, ahol fogadják a vendégeket. Csoportoknak előre érdemes bejelentkezni, és aki elmúlt 16 éves, akár üzemlátogatásra is mehet, és nagyon izgalmas, érdekes élményekkel gazdagodhat.
A nyitva tartás munkanapokon 8-tól 15-ig, szombaton 9-től 13-ig tart.  A látogatás ingyenes!
Egyetlen feltétel, hogy aki üzemlátogatásra is szeretne menni, annak személyigazolványt szükséges magával vinnie.

Érkezésünkkor már várt minket a kísérő szakember, és hamarosan meg is kezdődött az erőmű bemutatása.
A Látogatóközpont színes makettekkel, információs táblákkal van tele, a bemutatás a Duna élővilágának megismertetésével kezdődik. Egy akváriumban modellezik a történéseket, az erőmű és a Duna vizének szerepét, aztán láthatunk helytörténeti kiállítást, majd mindent megtudhatunk a világ energiahelyzetéről, nukleáris beruházásokról, de egy kerékpáron tekerve mi magunk is fejleszthetünk áramot.
Nagyon érdekes modellezésekkel mutatják be az energiatermelés folyamatát, az energiaforrásokat, ismertetik a blokkok működését, melyet animációs modelleken mutatnak be.
Megtudhatjuk mi lesz a radioaktív hulladék sorsa, és azt is, hogy mennyiért termeli az áramot az erőmű.
Hatalmas profitot termel az országnak, és további reaktorok beüzemelését tervezik.

A bemutatás komplett volt, alig vártam az üzemlátogatást.
Mielőtt azonban az üzemi területre lépünk, szigorú biztonsági ellenőrzéseknek vetnek alá minket. Személyi igazolvány ellenőrzés, és egyeztetés után látogató kártyát kapunk, majd mint a reptereken, átvizsgálnak minket. Semmit nem lehet magunkkal vinni, sem telefont, sem fényképezőgépet, sem táskát, stb.
De nem is fontos, az élmény a szemünkön át jut az agyunkba, és a látottakat nem fogjuk elfelejteni.
A hatalmas reaktorok, a vezérlőterem, a turbinacsarnok mind mind fantasztikus élmény, igaz 10 emelet magasságba kell fellépcsőzni, és még a gatyánkon is folyik a víz, olyan meleg van. De megérte, különleges látvány. Természetesen védősisakkal, füldugóval felszerelve sétáltunk sok emelet magasságban, a biztonság nagyon fontos az erőműben. Ezt is megtudhatja, aki kíváncsi, és idelátogat.
A látogatás után akár ebédelhetünk is az üzemi étkezdében, finom menüt adnak.
A Látogatóközpontban többféle prospektust, ismertető anyagot találunk, magunkkal vihetjük, de akár képeslapot is adhatunk föl.

Ami még nagyon tetszett, az az erőmű bejárata előtti szoborpark, ahol néhány híresség szobra látható, többek között azoké a magyar fizikusoké, matematikusoké, kémikusoké, akik részt vettek az atomkutatásokban, és a magfizika gyakorlati alkalmazásában.
Röviden bemutatom őket, az életük is nagyon különleges.
Hevesy György kémikus, a Turai kastélybeszámolómban említettem, most örömmel nyugtáztam, ki is ő valójában. A Zürichi egyetemen tanult, izotópkutatásokkal, biokémiával foglalkozott. 1943-ban kapta meg a kémiai Nobel díjat.
Teller Ede Németországban járt egyetemre, a kvantumtechnikával foglalkozott. Egy balesetben a villamos levágta a lábfejét. Később Angliában, majd Amerikában élt, részt vett az atombomba kutatásokban.
Wigner Jenő a Fasori Gimnázium tanulója a berlini egyetemre járt, kvantumkémiával foglalkozott, ő is részt vett Amerikában az atomkutatásokban, 1963-ban fizikai Nobel díjat kapott.
Szilárd Leó Szintén a berlini egyetemen tanult, Einstein-t is barátai közé sorolhatta, Anglia, majd Amerika lett az otthona, ő is részt vett az amerikai atombomba kutatás Manhattan-programjában.
Neumann János Ő is a berlini egyetemen tanult. (Valami lehetett ott a levegőben!) Amerikába került, a kvantumtechnika matematikai problémáival foglalkozott.

Röviden ennyit híres tudósainkról, akik bár mindannyian magyarok, remek eszű, rendkívül okos emberek, sajnos mégis külföldön boldogultak.
Azért legyünk büszkék rájuk, és fogadjuk meg Szilárd Leó mondatait:

Légy másmilyen, mint a többi!
Gondolkozz! A többit másra hagyhatod.
Légy tisztességes!
Ne a múlttal törődj, összpontosíts a jövőre!

Sajnos a fotókat egyenlőre tárolom, bár az üzemi részen természetesen tilos a fotózás.