2013. január 29., kedd

Marjai Tamás emléktúra

A Vértesben még mindig hó van, így a Marjai emléktúra hasonlóan szépnek ígérkezett, mint a Vincézés. A csákvári autóbusz pályaudvaron rajtoltunk el, kezünkbe kapva egy itinert, melyben szép leírás van Marjairól. Én már előzetesen elolvastam ki is volt ez a hős, akinek Orbán Imre emléket állított eme túrával. Nagyon megható, és nagyon szívbemarkoló történet, megérdemel bármilyen megemlékezést.
Marjai Tamás huszár hadnagy 1945. január 20-30 között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Kőhányás-puszta elleni támadásnál, mint szakaszparancsnok szakasza élén sorozatosan megrohamozta a nehéz fegyverek gyilkos tüzében az ellenséges támpontokat, mg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát. A Nagy-Bükk hegy elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd üldözte makacsul az ellenséget, akik kénytelenek voltak visszavonulni. Szakasza elsőként ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le. A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. huszár osztályt. Marjai hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen-szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt, és közelharcban törte át az orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, és az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban, öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszott-kúszott Marjai hadnagy az az orosz védőállásokon át, amíg saját csapataihoz visszaért. A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, és mindkét lábát térden alul csonkolni kellett. Marjai Tamás hadnagy a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg.
És most következzen a túra leírása: Csákvárt a zöld jelzésen hagytuk el, mindhárom templom (római katolikus, református, és evangélikus) mellett elhaladva. Zolival ketten küzdöttünk a jégbordás havon, majd utolért és azon nyomban el is kerültek minket Laciék Fehérvárról, Tinca, és Betti, meg Balázs. Ez mondjuk várható volt, hisz bajnoktúrázók. :-)
A Gém-hegyig alig fotóztam, de ott már elővettem a gépet, hiszen nagyon szép havas volt a táj.
A turistajelek tökéletesek voltak, mindenütt kis útjelző táblák távolsággal jelölve, dicséretes.
Pontőrök nem voltak, a szervező kódokkal jelölte az érintési pontokat. A Gém hegy után fent a tetőn nagyon szép helyen gyalogoltunk tovább, de nehéz volt. Ahol kijárta valami erdészeti autó az utat, annak a nyomában próbáltunk lépkedni, de mivel keskeny volt a nyomvonal, fárasztó volt. Ha a két barázda közötti területen próbáltunk lépdelni, ott viszont a hó jeges teteje vagy beszakadt, vagy nem, vagy kicsit, vagy mélyebben, így is teljesen nehéz volt a járás. Szóval nem volt könnyű, de a csend, a friss, enyhén napocskás idő kiváló körítés volt a téli erdőhöz.

Átvágtunk a Gánti majd az Oroszlányi aszfaltúton, a Kotló hegy felé tartva. Helyenként ilyen nagy volt a hó. A Kotló hegy tetejére valahogy sehogy sem akart felérni az út, lehet hogy a tele pocak miatt. Előtte ugyanis befaltuk a szendvicseket, ittunk egy kis forró teát, a hazulról hozottból. Orbán Imre túráin nincs ellátás, helyette van élmény. A hős, akinek emlékére túráztunk, nekem ismeretlen volt, és nagyon örülök, hogy megismerhettem a történetét. Az ötszáz forintos nevezésért egy kitűző, és oklevél járt, mindkettő nagyon szép kivitelben. No de még nem vagyunk a túra végén. A Kotló hegy tetején végül elértük a Nagy Bükköt, ahol hajdan a kemény csaták folytak, most csak egy Mária képes kis fát láttunk ott.


 Még mindig a zöldön  tovább, végre már lejtőnek. Hamarosan szembe jött Imre csapata, lehet hogy így ellenőrizték a részt-vevők teljesítését? :-)
A Három Szarvas út után hamarosan leértünk a Vadász kápolnához, ahol felmentünk a kilátóba.
Mindenütt nagy túrásnyomokat láttunk, a vaddisznók nyomát. Innen már végig a sárgán gyalogoltunk megint nagyon kellemetlen úton, lovak nyomában, fagyott lukas jégen. Csákvárra beérve kellemesen elfáradtunk. Táv: 21.17 km, összes szint: 498 m.
Jó kis túra volt, köszönjük a szervezést, és az infót a hős Marjai Tamásról. Szerintem ilyen hős katona emlékére túrázni nagyon szép dolog, nyafogásról pedig szó sem lehet, hisz nem volt hideg, hófúvás, volt mit ennünk, és nem lőtt ránk az ellenség.

2013. január 28., hétfő

Fondüparti otthon

Fondüpartit tartani mindig jó kis hangulattal jár. Kell hozzá egy fondükészlet, (nekem tesco-s 1500 Ft-os edényem van) egy adag fondü (előre elkészítve 1200 Ft-os áron kapható, vagy készíthetjük magunk is) kell egy kis gyújtós (nekem balzsam van, nem annyira büdös) és mártogatni való finomságok. A fondü-nek ugyanis az a lényege, hogy különféle sajtokat, különféle ízesítéssel, (konyak, fehér bor, só, bors, fokhagyma, kömény, satöbbi) felolvasztunk egy edényben, mely alatt folyamatosan ég a láng.
A készen vett fondüt csak bele kell önteni, alágyújtani és már kezdhetjük is a rotyogtatást. Az olvadt sajtba különféle előre odakészített finomságokat mártogatunk egy fondü-rúd segítségével, ami a fondüedény tartozéka. Lehet mártogatni kenyércsíkokat, finom bagettet, de akár zsömlét is, nyers zöldséget, pl. sárgarépát, paprikát, szintén csíkokra vágva, olajbogyót, kisgombát, gyöngyhagymát, kis uborkákat, de lehet gyümölcsöket, almát, körtét is. Különleges hangulata van, ahogy szépen lassan egyesével felszúrjuk a finomságokat, megmártjuk az olvadt sajtban, és elfogyasztjuk. Közben lehet beszélgetni, az étkezés szép lassan zajlik, a meleg sajtos étellel hamar eltelünk. Bár nem olcsó, nagyon kiadós, kellemes, és igazán finom vendégváró lehet.

Kezdő háziasszonyok is kipróbálhatják, a siker garantált.

Csőben sütve

A csőben sütés azt jelenti röviden, hogy az étel készítése a sütőben van befejezve. Előtte előkészülünk, főzünk, párolunk, összerakunk, stb. majd valamivel leöntve a sütőben megsütjük.
Nos, az én konyhámban alábbi étel készült csőben sütve:
2 db krumpli egészben sós vízben megfőzve, 1 db padlizsán karikára vágva, besózva, borsozva, olajon megfonnyasztva, 20 dkg darált hús hagymán átpirítva, sóval, borssal, házi vegetával ízesítve, pici vízzel megpárolva, néhány szem gomba feldarabolva nagyobbacskára, borsozva, olajon átpirítva.
Miután ezeket az előkészületeket elvégeztem, összeraktam egy cserépedénybe alábbi módon:
Alul pici olaj, rá a felszelet krumplikarikák, rá a darált husi, rá a gomba, majd a padlizsánok. Az egészet beterítettem egy doboz tejföllel, melybe egy tojást belekevertem, és még sajtot is reszeltem a tetejére.
Csőben sütni így már azt jelenti számomra: finom. :-)

2013. január 23., szerda

Könnyű étel túra után brokkoliból

Túra után, bár farkaséhes az ember, nem szabad nehezet enni, mert amit legyalogoltunk, rögtön visszajön. Folyton könnyű és finom ételekben gondolkodom, ezért lett a szombat esti menü a rántott brokkoli.

Hozzávaló: kisebb fej brokkoli, rózsáira szedve. (szerintem minél kisebb, annál gusztusosabb!)
só, bors, és a panírhoz liszt, tojás, zsemlemorzsa, a sütéshez olaj.
A brokkoli fejecskéket besózzuk, borsozzuk, valamennyit felvesz, nyersen is. Ezután bepanírozzuk, (kb 1 tojás, 5-6 evőkanál liszt, ugyanennyi morzsa, és olaj kell hozzá) majd a forró olajba dobjuk. Csipesszel forgatjuk a brokkolikat, melyek 3-4 perc alatt meg is sülnek. Roppanósak lesznek, nem úgy, mint a főzött, de szerintem így sokkal finomabb. Papírtörlőre szedem őket, aztán már lehet is mártogatni a majonézbe.
Nagyjából 20-25 perc alatt készen van az egész művelet.
Természetesen hús mellé köretnek is kiváló, egy kis majonézzel, de magában is finom csemege.
Az ötletet Dolcevitától vettem.

2013. január 20., vasárnap

Vincézés-pincézés

A szombati túra előtt hatalmas hó esett a környékben, így Csókakő fehér menyasszonyi ruhába öltözve fogadott reggel. Bettivel és Vikivel indultunk a Vincézés-pincézés 25 km-es távjára a Bogi pincéből. Jó sok túrázó gyűlt össze a hideg és hó ellenére, ahol a túrázókat pálinkával fogadták. Sajnos a sofőröknek nem jár ez a kiváltság. Már a rajtnál jó érzés, hogy ismerősként fogadnak, Győriek, és persze Székesfehérvári túratársak. Az 1200 Ft-os nevezési díj befizetése után egy színes térképet, és egy ellenőrző lapot kaptunk, aztán már nyergeltünk is a hótalpainkra, amit én ezen a túrán egy vadiúj kamáslival egészítettem ki.

Nem öltöztünk túl, előre tudván, hogy hóban gyalogolni fárasztó, hamar kiizzad az ember. Azt még nem tudták a lányok, hogy a tempónak köszönhetően a túra második felén végig nekik kellett az utat kitaposni.
No, elsőnek a Csókakői várba mentem fel, ahol Nyevrikel Zsoltiéknál beneveztem a vártúra sorozatra, és csináltam pár szép fotót téli havas kilátással a várból. Újfajta kitűzővel bővült a repertoárom, amin már az újjáépített és frissen átadott várrészlet van. A várra most nem térek ki, már írtam róla (2011.november)
A lányok nem neveztek, így a kitérő miatt kicsit lemaradtam, de a gyönyörű havas erdőben kit érdekelt hogy egyedül megyek, nem győztem betelni a téli erdővel. A várból learaszoltam a hátsó lépcsőn, nem volt könnyű, de maga a túra sem ebben az időben. A Zöld L jelzésen felkanyarodtam szerpentin szerűen az útra, ahol szinte már giccsesen szép havas fák fogadtak. Itt hagytam el Cziráki Ágotát, és gyönyörködtem a csodás téli burokba öltözött erdőben, melynek ezen részét Buhin völgynek hívják.
Minden hófehér volt, az idő remek, talán mínusz 1-2 fok lehetett, ideális túrázni. Néha még a nap is kisütött egy picit, ezzel is emelve a fehér erdő szépségét. A jelfa mellett volt a következő ellenőrzőpont, ahol a rövid (15 km) és a hosszabb táv szétvált. Innen ismét gyönyörű erdő következett, szinte bujkálni kellett a fák alatt, mert a nagy hótömegtől földig roskadtak az ágak. Csak követni kellett a nyomokat, bár a terep teljesen ismerős volt, már másodszor jártam a hosszabb távon.

Friss levegő, néma csend, hófehér táj. Szemnek gyönyörű, léleknek pihenés, amitől feltöltődöm a szürke hétköznapokra. Boldoggá tett az erdő.Itt nincsenek gondok, nincs más csak a szépség, amit a természet ad. Megint ismerősökkel találkoztam. Balázsékat elhagyva immár lejtő következett, és hamarosan beérkeztem Csákberénybe, ahol a Vértes Gyöngye vendéglőben vártak a pontőrök, és Bettiék. Csokit kaptunk, már a másodikat, (Csókakőn is járt egy a vártúrás nevezőknek) és előkerült a termoszból a meleg tea, meg a szendvics is. (Csak megjegyzem, a toalettet szuperül felújították, bátran be lehet menni!) Kis pihenés után továbbindultunk, most már több srác csatlakozott a lánycsapathoz, de azért megengedték Bettinek a taposást.

 Csákberényt a zöldön hagytuk el, ismét erdőbe tértünk, emelkedni kezdtünk. A folyamatos emelkedőtől folyt a hátamon a víz, a sapka hol le- hol felkerült a fejemre, nehéz meló volt a hóban hegynek gyalogolni. (sokan voltak, akik nem is jöttek, hanem egyszerűen levágták ezt a nem rövid szakaszt és az autóúton mentek vissza a célba az Orondi hegy alatt!) A tetőre a Gémförtés völgyön át jutottunk, tetszik a neve, nem tudom honnan ered. Ez a szakasz más túrákról is ismerős volt, pl. a Csákberényi kilátó avató túráról.
A tetőn a zöld jelzést zöld pluszra váltottam, és megint mesebeli szakasz következett. Az összehajló havas fák látványa tisztára mesébe illő, hihetetlenül szép. Aki nem járt ilyenkor a szűz erdőben, el sem tudja képzelni.

 Innen tovább már lejtőnek haladtam, elértem a Piroska emléket, majd kikanyarodtam az aszfaltos útra, ami persze most szintén havas volt. A Sáfrán pincénél megint beértem Bettiéket, vígan poharazgattak. Igaz teával, bár bort is lehetett inni. Kaptunk egy sütit is, aztán tovább az Orondi pincék alatt, kissé kerülgetve a szőlők között nemsokára beérkeztünk Csókakőre. A célban forró tea, forralt bor, zsíros kenyér várt bennünket, és a már megszokott, verses oklevél mellett kis agyagköcsögöt kaptunk kitűző helyett.
Néhányan odavágtak a túrának, és a hóban hömpölyögtek a bortól, a hangulat a tetőfokára hágott.
Jó kis túra volt, fárasztó, nekem ma egész nap izomlázat okozott.
A Bogi pincében kolbászt és bort is lehetett vásárolni, én ezt a kolbászt kihagytam. :-)

2013. január 16., szerda

Havas Budai túra

Január 13-án vasárnap Budai túrára indultam, még nem tudtam melyik távra, végül a rövidebbet választottam türelmetlenségből. A 20 km-es táv nevezéséhez annyian álltak sorba, nem volt kedvem fagyoskodni. Sajnos a pesti túrákra ezért nem megyek szívesen, mert bár a táj gyönyörű, nagyon sokan vannak, és általában sokat kell várakozni. Lehetne ezen segíteni picit jobb szervezéssel, picit több ember bevonásával, de nem akarok kritizálni, hisz más probléma tényleg nem volt. Jó szervezés, szép itiner, kellemes indulási hely az iskolában, a túra végén kitűző, oklevél, zsíroskenyér. No de kezdjük el a túrát.

A fotó szerint gyönyörű fehér havas tájon indultam a Normafa felé. Sajnos köd volt, a szép kilátást mellőznöm kellett. Az út az aszfaltot, és járdát elhagyva csúszós terepre váltott, fagyott volt, óvatosan kellett haladni. A zúzmarás, havas fákat öröm volt nézni, a túra egészén ez volt a legszebb.
A zöld jelzésen kezdődött az útvonalkövetés, hamarosan a Normafa e.p. következett, ahol kocsiból pecsételtek az ismerős pontőrök. A büfé már kezdett megélénkülni a kirándulók felébredtek, és szállíngóztak a gyerekekkel kicsit szánkózni, friss levegőt szívni. Elhagytam a Normafát, és a zöld jelzésről a kék kör-re váltottam, így az aszfaltos út keleti oldalán folytatódott a gyaloglás. Az egész túra rövid volt, így hamarosan már a Libegő felső megállójához érkeztem. Innen volt igazán szép a táj, a lépcsőkön fölfelé, piros jelzésen az Erzsébet kilátóhoz, a János hegy tetejére.
Csak egy picit volt hideg, túrázáshoz még éppen kellemes. A rövid emelkedőn is megizzad az ember háta, így nem nagyon siettem. Időnként nagyobb létszámú gyerekcsapatot is megelőztem, ebből is látszik, népszerű túra, népszerű a rövid táv, sok családot kicsalogat a természetbe.
A kilátó felé közeledve szép fotókat lehetett készíteni, szinte fekete-fehérek a felvételek.


A kilátónál ismét e.p., majd egy szendics elfogyasztása következett, kinéztem az első emeletről, de nem volt érdemes tovább felgyalogolni, ködben úszott a táj.
A kilátóról mindent megtudhattam az aulában kiállított információs képekről, épüléséről, számszerű adatairól, a felújításról, és főként arról, hogy nevét Sissi után kapta, akinek kedvelt helye volt a János hegy, ő volt a leghíresebb kiránduló a környéken.
Csak érdekesség képpen, pl. 101 lépcső vezet a csúcsra, és 40 ezer tégla kellett hozzá. Szép időben ellátni a Dunántúlra, Pilisbe, stb. A kilátó az 528 m magas János hegyre épült, 1910. szeptemberében adták át. Csak érdekességképpen megemlítem, hogy mivel nem volt kocsiút a hegyre, vasútvonalat fektettek az építőanyag szállításához. Kezdetben még toronyőr is lakott az alagsorban. A kilátót 2005-ben felújították, elsőként a rendszerváltás előtt a csúcsra helyezett - aránytalanul nagy - vöröscsillagot szedték le, mely a tetőszerkezetet megroggyantotta. Jelenleg szép állapotban látogathatjuk.
A nyáron üzemelő Libegővel, az Úttörővasúttal nagyon szép kirándulóhely.
A visszaúton a Libegőtől az aszfalt másik oldalán ismét a kér kör jelzésen haladtunk, egészen az első e.p-ig ami most a 3. ellenőrzőpontot jelentette. Innen már csak egy ugrás volt az iskola, de a Normafánál ekkorra nagy tömeg gyűlt össze, a városból mindenki itt tanult síelni, és szánkózni.
A célban nem kellett sorban állni, a túra kellemes volt, tetszett.

2013. január 14., hétfő

Doni áttörés 70. évforduló

Rendhagyó kiállítás megnyitón jártam, január 11-én Kiskunfélegyházán. A Kiskun múzeumban a Doni áttörés 70. évfordulója emlékére kiállítás nyílt Vitéz Varga Zoltán I. és II. világháborús relikviáiból.

A megnyitón kaptam észbe, igazából semmit nem tudok a Doni csatáról. Szégyen ide vagy oda, nyitott fülekkel hallgattam a csata előzményeit, lefolyását, következményeit. Azokat a súlyos emberélet veszteségeket, ami manapság nincs megbecsülve, megünnepelve.
Örültem, hogy id. Barna Sándor elbeszéléséből még élő embertől hallhattam a történetet, eredeti forrásból.
A 90 éven felüli Úr jó egészségnek, és szellemi frissességnek örvend, bizony megkönnyeztem a végén a csatáról szóló történetet.

Röviden a csatáról ennyit:  a magyarok,  orosz fronton kiképzési hiányosságok, hadi tapasztalatokban való járatlanság, valamint szervezési és felszereltségbeli fogyatékosságok ellenére, silány posztóruhában indultak a mínusz negyven fokos hidegben harcolni. Ellátásuk akadozott, éhesek voltak, fáztak, és féltek. A bajtársak között nagy volt az összetartás, egymás életéért is mindent megtettek. A heves harcokban, ahol sokszor élelem, utánpótlás, fegyver és lőszer nélkül harcoltak, a 200 ezres létszámból 100 ezer ember sosem tért vissza. Fontos az elesett katonákról megemlékezni, ez a magyar nép egyik nagy tragédiája. Ma, meleg ruhában, meleg szobában, tele bendővel, legalább az emlékezés perceit éljük meg, tisztelegjünk hősi halottaink előtt.
A hosszúra nyúlt megnyitó után megnéztem a kiállítást, melynek tartalma magángyűjtemény. Nagyon érdekes volt a tulajdonossal folytatott beszélgetés, mert így kap értelmet, a laikus szemlélő számára egy-egy hasonló kiállított tárgy értéke.
A falon lévő számtalan obsit például mind-mind más, bár első ránézésre ugyanolyan. Más a nadrág, más a mente, gyalogos, vagy lovas, ahány darab, annyiféle.
Ez is szép, bár költséges szenvedély, gyűjteni a régmúlt dolgait, mint ebben az esetben, a háborúra és annak emlékeire szakosodva.
Jó szívvel ajánlom a kiállítást mindenkinek, mert a történelem múltunk egy darabja, illő megismernünk.

Aki a Doni csatával kapcsolatosan szeretne még mást is megnézni, ajánlom a Hadtörténeti Múzeumot, ahol az ünnepségek kapcsán az egész hatalmas épületet fehér vászonnal vonták körbe, és a sok-sok hősi halott és eltűnt katona nevét feltüntették. Szívszorító látvány.

A Pákozdi Mészeg-hegyen lévő Doni emlékkápolna is szép kirándulás lehet, erről már írtam régebbi beszámolómban.

2013. január 7., hétfő

Tropicárium

Már jó néhány éve működik, de én még nem láttam Budapesten a Camponában lévő Tropicáriumot.
Nyitva tartás este nyolcig, jegyár 2300 Ft, gyerekeknek 1600. A ruhatár kabátonként plusz 100 Ft.
A pénztárnál sorba kellett állni, jó sok kisgyerekes család volt előttünk. A bejárat után hamarosan rácsodálkozhattunk az akváriumokra, és elmerültem a színes halak bámulásába. Ennyiféle halat el sem tudtam képzelni. Kicsi, nagy, villás farkú, hegyes orrú, lapos, búbos, és még sorolhatnám a formákat, a színekről, szín kavalkádokról nem is beszélve.

Élvezettel bámészkodtam, az információs táblák igazából nem is érdekeltek, inkább csak a színek és formák. Annyira érdekes és látványos volt, a halfajtákat pedig képtelenség volt megjegyezni.
Az akváriumok után az aligátor következett a trópusi parkban, kis fahídon lépkedtem felette. Bevallom, csak fél szemmel néztem le, nagyobb volt bennem a félsz, mint a kíváncsiság.

A madaraktól kicsit büdös volt, a növények fele műanyag, de azért volt igazi is, és adta a trópusi hangulatot.
Megint akváriumok következtek, édesvízi, majd sós vízben élő halfajtákkal. A félelmetes cápákat sokan nézték, érdekes volt minden oldaláról megfigyelni, belenézni a szájukba, ahol az éles tépőfogak voltak láthatóak. Ahogy láttam, egy fél kezet simán le tudnak tépni még a kisebbek is.

A ráják szintén nagyon érdekesek voltak, főleg a hasuk alul, a szemük, és az, hogy minden oldalról megfigyelhetőek. Az akváriumok kialakítása úgy történt, hogy barlangszerűen mehetünk be alá, így fölöttünk úszkálnak az állatok.
Sok-sok érdekesség fért az egy órába, amíg körbejártuk a Tropicáriumot.

Nem nagy szám, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

2013. január 6., vasárnap

Saláta kelkáposztából

Idei első receptem maradék kelkáposzta felhasználására szolgál. Kellemes vacsora lesz belőle.
Hozzávalók:
Fél fej kelkáposzta, 25 dkg csirkemell, só, bors, olíva, olasz fűszer, kenyérszelet, 1 főtt tojás, némi más salátamaradék, pici parmezán sajt.
Az öntethez: tökmagolaj, méz, mustár.
A kelkáposztát csíkokra vágtam, és megpirítottam egy serpenyőben némi olívaolajon. Teljesen más, új ízt kap, nem először próbálom, és azt hiszem, így még azoknak is ízleni fog, akik nem rajonganak érte.

A husit csíkokra vágtam, fél órára bepácoltam sóval, borssal, olasz fűszerkeverékkel, majd olíva olajban kisütöttem. A szelet kenyeret megpirítottam, kockára vágtam, ahogy a főtt tojást is.Az összes hozzávalót összekevertem,  még némi salátamaradékot találtam a hűtőben (zacskós, előmosott) azt is hozzá tettem.
Az öntet elkészítése pofon egyszerű, egy kis csészébe tökmagolajat öntünk, bele egy kanál mustár és egy kanál méz. Jól összekeverjük, nagyon finom, kifejezetten illik a salátánkhoz. Tetejére parmezán sajtot reszelünk.
Jó étvágyat hozzá.