2013. január 29., kedd

Marjai Tamás emléktúra

A Vértesben még mindig hó van, így a Marjai emléktúra hasonlóan szépnek ígérkezett, mint a Vincézés. A csákvári autóbusz pályaudvaron rajtoltunk el, kezünkbe kapva egy itinert, melyben szép leírás van Marjairól. Én már előzetesen elolvastam ki is volt ez a hős, akinek Orbán Imre emléket állított eme túrával. Nagyon megható, és nagyon szívbemarkoló történet, megérdemel bármilyen megemlékezést.
Marjai Tamás huszár hadnagy 1945. január 20-30 között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Kőhányás-puszta elleni támadásnál, mint szakaszparancsnok szakasza élén sorozatosan megrohamozta a nehéz fegyverek gyilkos tüzében az ellenséges támpontokat, mg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát. A Nagy-Bükk hegy elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd üldözte makacsul az ellenséget, akik kénytelenek voltak visszavonulni. Szakasza elsőként ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le. A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. huszár osztályt. Marjai hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen-szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt, és közelharcban törte át az orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, és az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban, öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszott-kúszott Marjai hadnagy az az orosz védőállásokon át, amíg saját csapataihoz visszaért. A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, és mindkét lábát térden alul csonkolni kellett. Marjai Tamás hadnagy a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg.
És most következzen a túra leírása: Csákvárt a zöld jelzésen hagytuk el, mindhárom templom (római katolikus, református, és evangélikus) mellett elhaladva. Zolival ketten küzdöttünk a jégbordás havon, majd utolért és azon nyomban el is kerültek minket Laciék Fehérvárról, Tinca, és Betti, meg Balázs. Ez mondjuk várható volt, hisz bajnoktúrázók. :-)
A Gém-hegyig alig fotóztam, de ott már elővettem a gépet, hiszen nagyon szép havas volt a táj.
A turistajelek tökéletesek voltak, mindenütt kis útjelző táblák távolsággal jelölve, dicséretes.
Pontőrök nem voltak, a szervező kódokkal jelölte az érintési pontokat. A Gém hegy után fent a tetőn nagyon szép helyen gyalogoltunk tovább, de nehéz volt. Ahol kijárta valami erdészeti autó az utat, annak a nyomában próbáltunk lépkedni, de mivel keskeny volt a nyomvonal, fárasztó volt. Ha a két barázda közötti területen próbáltunk lépdelni, ott viszont a hó jeges teteje vagy beszakadt, vagy nem, vagy kicsit, vagy mélyebben, így is teljesen nehéz volt a járás. Szóval nem volt könnyű, de a csend, a friss, enyhén napocskás idő kiváló körítés volt a téli erdőhöz.

Átvágtunk a Gánti majd az Oroszlányi aszfaltúton, a Kotló hegy felé tartva. Helyenként ilyen nagy volt a hó. A Kotló hegy tetejére valahogy sehogy sem akart felérni az út, lehet hogy a tele pocak miatt. Előtte ugyanis befaltuk a szendvicseket, ittunk egy kis forró teát, a hazulról hozottból. Orbán Imre túráin nincs ellátás, helyette van élmény. A hős, akinek emlékére túráztunk, nekem ismeretlen volt, és nagyon örülök, hogy megismerhettem a történetét. Az ötszáz forintos nevezésért egy kitűző, és oklevél járt, mindkettő nagyon szép kivitelben. No de még nem vagyunk a túra végén. A Kotló hegy tetején végül elértük a Nagy Bükköt, ahol hajdan a kemény csaták folytak, most csak egy Mária képes kis fát láttunk ott.


 Még mindig a zöldön  tovább, végre már lejtőnek. Hamarosan szembe jött Imre csapata, lehet hogy így ellenőrizték a részt-vevők teljesítését? :-)
A Három Szarvas út után hamarosan leértünk a Vadász kápolnához, ahol felmentünk a kilátóba.
Mindenütt nagy túrásnyomokat láttunk, a vaddisznók nyomát. Innen már végig a sárgán gyalogoltunk megint nagyon kellemetlen úton, lovak nyomában, fagyott lukas jégen. Csákvárra beérve kellemesen elfáradtunk. Táv: 21.17 km, összes szint: 498 m.
Jó kis túra volt, köszönjük a szervezést, és az infót a hős Marjai Tamásról. Szerintem ilyen hős katona emlékére túrázni nagyon szép dolog, nyafogásról pedig szó sem lehet, hisz nem volt hideg, hófúvás, volt mit ennünk, és nem lőtt ránk az ellenség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése