2013. május 30., csütörtök

Emléktúrán Doberdóban


Doberdó. Mindenkinek fogalom, a nagy háború helyszíne, a történelem szégyene. Sok-sok ember szenvedése és halála fűződik hozzá. Hősök voltak ők, s a Hősök napja alkalmából,  eljutottam én is Doberdóba, egy történelmi megemlékező utazás kapcsán. Az utazást a Végvár zenekar szervezte, Létai Máté a zenekar hatalmas szívű frontembere, sok más társával együtt dolgozott azon, hogy maradandó élményt nyújtson az utasoknak. Nos, bizton állíthatom az élmény maradandó, Doberdót örökre szívünkbe zártuk.
 
Hajnal volt mikor Harkányi szállásunkról a buszra indultunk. Bepakolás, indulás, hamarosan az utasok nagy része mély álomba szenderült. Volt időm végig gondolni, hova is megyünk, mi is a cél. Megőrizni dédapám emlékét, aki az I. világháborúban Doberdónál szerzett térdlövést, ennek következtében élete végéig sánta maradt. Megőrizni a Hősök emlékét, akik embertelen körülmények között harcoltak a hazájukért, emlékezni rájuk, nem feledni őket.

A nap felkeltével az utasok is ébredeztek, a rövid pihenőknél ismerkedtek, barátkoztak. Már bőven Szlovéniában jártunk, gyönyörködtünk a tájban, óriás hegyek mellett gyors folyók, zöld erdők suhantak el mellettünk. Az út vége kalandosra sikerült, kanyargós, de csodaszép szurdokban haladtunk. Néha alig fért el a busz, de Feri, a sofőrünk végig kitett magáért.

Szakadt az eső, amikor 11 óra körül megérkeztünk Kobaridba, ahol a legnagyobb I. Világháborús Múzeumba látogattunk. Szakszerű idegenvezetést kaptunk, melyet a zenekar egyik tagja, Pálffy Tamás fordított nekünk magyarra, rendkívül tehetségesen. Élmény volt hallgatni, bár amit láttunk és hallottunk, leginkább megdöbbentő volt.

Kobarid 1917-ben még Caporetto néven volt ismert. „Hírnevet” az első világháború alatt egy hatalmas offenzíva által szerzett magának, melyet osztrák-magyar csapatok német erőkkel kiegészítve indítottak az olaszok ellen 1917. október 24-én. Mire decemberben befejeződött a támadás, az olaszok számára Caporetto a szégyenletes vereség, a központi hatalmaknak viszont egyik legfényesebb háborús diadalukként vonult be a történelembe.

Továbbindultunk Solkan felé, ahol egy magyar katonai temetőt kerestünk fel. Szívet melengető érzés, hogy rendben tartják, szépen bekerítve, fű lekaszálva, a sírok pedig sorban szomorúan sorakoznak. Az emlékmű felirata: „Ich hat eine Kameraden”, azaz „volt egy bajtársam”, ahogy egy régi német katonadal szól. Elénekeltünk a himnuszt, s hiába volt a páratlan szépségű táj mögöttünk, picit mindenkinek szomorú lett a szíve.


A szálláshelyünk. Bukovicában volt, egyszerű, de hibátlan. Kényelmes ágy, friss hófehér ágynemű, nagy tévé, tiszta fürdőszoba, mi kell még a fáradt utazónak. Nos koncert kell, hiszen indul az este, s az egykori Stampedli zenekar (új nevükön Végvár!) adott akusztikus koncertet. Néhány Doberdói és más dalt énekeltek, majd lassan átcsapott a hangulat bulissá, és jó hangulatban zenéltek tovább a későig fennmaradó hallgatóságnak.



Reggeli után buszra szálltunk, s hamarosan már Olaszország útjait koptattuk. A Visintiben nemrég felszentelt Magyar Kápolnát kerestük fel. Örömmel fedeztem fel a kápolna oldalán Székesfehérváriak tábláját. A kápolna építését még IV. Károly rendelte el 1918-ban, hogy az itt harcolt hősi halottaknak legyen méltó emlékműve. A majdnem kész kápolnát azonban a harcok befejezése miatt nem fejezték be, és ezt követően döntő többségében mezőgazdasági, és állattenyésztési célokat szolgált. Csak 2009-ben avatták fel hivatalosan Sólyom László köztársasági elnök, Tömböl László vezérkari főnök, illetve több osztrák, és olasz hivatalos szervezet jelenlétében.


Ezután kerestük fel San Martino del Carso-ban a nagyváradi IV. Honvéd gyalogezred emlékművét, és a halálrétet. Berta István történész röviden elmondta az itt történt eseményeket. Tőle már a buszon is hallottunk hadtörténeti előadást, orgánuma, felkészültsége tömör előadásmódja nagyszerű volt, s neki köszönhetem a blogomba bekerülő pontos információkat is.
A halálrét a székesfehérvári katonáktól kapta nevét, mivel az olasz géppuskások remek rálátással rendelkeztek erre a területre, ahol sok átfutni próbáló honvéd lelte halálát. A halálrét, mely egykoron véráztatott volt, most füves mező, virágok nyílnak a halottaink felett. A dombtetőről látni a tengert, és béke van.

Innen, bár kissé kalandos és nagyon kanyargós keskeny úton jutottunk fel az igazi Doberdói fennsíkra, Monte San Michelbe, ahol megnéztük az emlékművet, és a túra szerintem legizgalmasabb részét, a kavernákat. Kialakításukat a természet kezdte meg: a víz a mészkő repedéseibe szivárogva feloldotta azt, ennek következtében a föld felső rétegeiben üregek, barlangok alakultak ki. Ezek adtak menedéket a katonák számára, itt húzták meg magukat, itt kerestek védelmet az ágyútűz elől. Itt gyűjtötték össze és tárolták a lőszer, ivóvíz, élelmiszerkészleteket, itt halmozták fel a muníciót is. A gyengélkedőket is itt rendezték be, néhány barlangban 800 sebesültet is ápoltak. A katonák a harcok szünetében napjaik jó részét a kavernákban töltötték: a mészkő oldódásának következtében kialakult kisebb-nagyobb barlangokat tovább vésték-fúrták olyan barlangokká, melyek képesek befogadni több száz embert.


Az igazi és fő megemlékezés itt történt, talán a Jóisten is látta, mert kellemes felhős, napos idő lett, eső nélkül. Így nem volt akadálya, hogy a zenekar felpakolja a hegytetőre hangszereit, és néhány illő dallal emlékezzen a Hősök napján. Jó volt látni a srácokat, akik megtisztelték az emlékezést ünneplő ruhájukkal, koncertjükkel, s fiatal koruk ellenére bizony példát tudtak mutatni az idősebb korosztálynak is. Szép volt, megható, s az érzelmek is előtörtek nálam néhány könnycsepp formájában.

Utolsó felkeresendő állomásunk a Foglianoban lévő osztrák-magyar katonatemető volt, ahol az osztrák-magyar hadsereg közel 7000 vitéze nyugszik. A sírkert főhelyén, a 7000 ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap fölé, egy kis emlékművet állítottak. Az emlékműre írt német szöveg tudatja velünk, hogy "Itt fogadta be a győztes Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák - magyar hadsereg 7000 vitézét, akik a hazájukért estek el." Az emlékmű a közelmúltban felújításra került, melynek során a "siegreichen Italiens" kifejezésből a "győztes" jelzőt a "baráti" szóval váltották fel.
Mind láthattuk: Olaszország megkülönböztetés nélkül áldoz és emlékezik saját és ellenségei halottaira. "(Részlet Bedécs Gyula: Az I. világháború emlékezete. c. könyvéből)


István és Máté pár mondattal emlékeztek, majd elénekeltük a Szózatot. Az árnyas fák alatt sorjázó apró sírok hangulata megejtő, kicsit szégyelltem is magam, hogy nekünk mennyivel jobb és könnyebb az életünk, mégis mindig elégedetlenkedünk.

A kirándulást néhány kellemes óra eltöltésével fejeztük be Trieszt tengerparti sétányán. Kávét ittunk, pizzát ettünk, bámultuk a napozó olaszokat, és egyszerűen jól éreztük magunkat. Fantasztikus, életre szóló élményt szereztünk, s csak ajánlani tudom mindenkinek, ha teheti, járja be ezeket a helyeket.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése