2013. július 31., szerda

Szencsed

A Varság környékének bejárására nem elég egy nap. Kettő sem, három sem. Betelni sem lehet szépségével, érintetlenségével, a természet és az emberek összhangjával. Így esett, hogy egy egész napot túrázásra szántunk, hogy éreztük a szabadság ízét, a völgyek ölelését, az erdő csendjét. Baksa Józsi vezetésével elhagytuk mindjárt emelkedve Székelyvarságot. Gyönyörű fák, moha, páfrány, buja növényzet jellemezte az erdőt, ahogy nekiindultunk a túrának.


Az útvonal a Szencsed teljesítménytúra mentén haladt, ligetes rétek, sok sok fenyő, szebbnél szebb virágok között. A nap melegen sütött, jobban szerettük a fák ölelését.
Ember nem sűrűn járta területen voltunk, vezetőnk néha füttyögetett, hogy ne találkozzunk szembe egy medvével.
(Ez bizony medve nyoma)

Ez persze izgalmas felhangot adott a túrának. Hátra-hátra néztem, és nem szívesen maradtam le, de semmi pénzért nem mondtam volna le a túra szépségeiről.
Elsőként egy forrásnál időztünk hosszabban, Józsi padlizsánkrémet hozott nekünk, házi kenyérrel természetesen. Ellenállhatatlan volt.

Az igazi erdélyi padlizsánkrémhez a padlizsánokat parázson sütjük meg szabad tűzön. Lehúzzuk a héját, fakéssel összevágjuk, majd sózzuk, finomra vágott hagymát teszünk hozzá, és általunk kevert majonézet.
(Olajat csorgatunk a tojás sárgájára, mustárt adunk hozzá, és habosítjuk sokáig.)
Útközben csak úgy nőttek a gombák minden felé, néhány vargányát én is szedtem, másnap a reggeli rántottánk alapja lett.

A sok esőtől, a reggeli harmattól itt mindig zöldell minden. A fák óriásira nőnek, patakok csobognak, amin bizony sokszor át kellett kelni. Egy rutinos túrázónak ez nem nagyon okoz gondot, főleg így, hogy meleg volt, s ha véletlenül vizes lett a cipő, akkor sem számított.
A sok patakátkelésnek meg van a hangulata, ettől egy túra még élménydúsabb lesz. Második pihenőnket egy mesebeli tájon tartottuk, pont mint emlékeinkben él a mesekönyvben szereplő táj, hegyoldal, zöld rét, virágok, fenyők, alul pedig a patak. A levegő olyan friss oxigéndús, szinte harapni lehet. Az ember szeme gyönyörködve szívja magába az élményeket, a tüdeje megtelik friss levegővel, a lelkünk pedig elsimul. Itt az erdő közepén nincsenek velünk a gondok.

Rétek, mezők, erdők váltakozása után egyszer csak kibukkant előttünk Szencsed. Pár ház a semmi közepén, vagyis a kerek erdő mélyén. Nyugalom, csend, béke. Szencsed nagyon tetszett.
Az egyik kis házban lakó idős úrtól elkértük a templom kulcsát, mert templom is van ám. Egy régi házhoz építettek tornyot, mindent fazsindellyel, és ide jár ki a plébános istentiszteletet tartani.

A nagy rét után mély erdő, megint patakok következtek, igazi vadregényes táj. Sokáig gyalogoltunk, élvezve a természet szépségeit. A túra kb. 24 km volt, fáradtan, de élményekkel telve érkeztünk vissza a faluba.
Természetesen a jól megérdemelt hideg sör sem maradhatott el a túra végeztével. A helyiek barátságosan köszönnek, még a boltban is pálinkával kínálják az embert. Csak úgy, mert jót beszélgettünk.
Nekem nagyon tetszett. Jó nap volt.


2013. július 29., hétfő

Székelyvarság és környéke

Második napunkon Baksa Józsi vezetésével Székelyvarság környékével ismerkedtünk. Szállásunkhoz kb. 15 km-re lévő zsákfalu érdekes helység, hol vannak házak, hol nincsenek, és még mindig tart a település. Tetszik, hogy van hely, van levegő, nem lógnak egymás szájába a népek. Az utcán mindenki köszön, megkérdezik hova tartunk, hogy vagyunk. És tényleg érdeklő őket. Meghallgatnak, válaszolnak, beszélgetnek. Az emberi kapcsolatok itt igazán érvényesülnek. A Székelyvarsági ember Józsi szerint különleges egyedi nép. Magának való. Nehéz emberek, de őszinték, becsületesek, szorgosak.
Utunkat a falu közepéről kezdtük, néhányan gyalogosan, néhányan szekéren vágtunk neki a 10-12 km-nyi távnak, mely körbevitt a környéken.


Elsőként erdőn át hegynek föl, egy szép rétre érkeztünk, ahol föl lehetett mászni a kilátóba. Én nem merészkedtem föl, de a kilátás gyönyörű, a táj igazán harmonikus.


Réteken erdőkön át vezetett utunk, ahol szabad tartásban tartják a lovakat, teheneket, ahol birkanyájak vannak, egészen föl az Esztenáig.


Megnéztünk egy fejést, kecskék, juhok tejéből készítik az isteni finom sajtot. Előtte Jézus kútjánál ittunk forrásvizet, s utána a csodaszép Csorgókő vízeséshez tartottunk.


Páratlanul szép. A növényzet burjánzik, a víz csak úgy ragyog, ahogy sugarakban érkezik le a sziklákról. Néhány jó fotó kedvéért fölmásztunk a tetejére, nem veszélyes, de óvatosság feltétlenül szükséges.
Az erdőben bőséggel terem a gomba, rengeteg vargánya van, őzlábgomba, keserűgomba, meg még egy csomó fajta, amit nem ismerek.


A vízesés után én is felültem a szekérre, és mondhatom az is egy külön élvezet. Beszélgetni a kocsisokkal pedig egy másik élvezet, ízes beszédüket hallgatva, szinte elámul az ember, hogy így is lehet, s így milyen szép a beszéd.

Baksa Józsi Budapestről költözött le Erdélybe, beleszeretett a tájba, a népbe, tanyáját megtalálhatjátok itt:
www.baksatanya.hu
Szállást, ételt ad, túrát vezet, kirándulni visz, kinek mi az igénye. Az árak szolidak, az élmény hatalmas.
Meg is beszéltünk másnapra egy hosszabb gyalogtúrát.


Közben a szekérről leszálltunk a saját tanyájánál, ahol megkóstoltuk a hegyről hozott friss sajtot, házi kenyérrel, kolbásszal, és természetesen házi pálinkával,  fenyőszörppel.
Közben Bea asszony a kemencéből szedte ki éppen a frissen sült kenyeret, s megnézhettük hogyan kell a külső rétegét leverni, megreszelni friss ropogósra.
Nem bírtuk megállni, kikönyörögtünk Józsitól egyet, a sajtunkhoz.
Kedves olvasó, higgyed el, a frissen sült házi kenyérnél és friss házi sajtnál nagyobb élmény nem igen létezik. :)

Ezután meglátogattunk még egy régi vízimalmot, ismerkedtünk a régi eszközökkel, majd szépen szekérre ülve visszaszekereztünk autónkhoz.

Közben le-leugrottam a szekérről, mert olyan finom szamócák mosolyogtak az út széléről, hogy muszáj volt leszednem őket.

Ez a nap is remekül telt el, Matild a házigazdánk töltelékes káposztával várt bennünket, s bajban voltam, vajon űberelte -e a friss házi kenyeret és sajtot, mert annyira finom volt, nem lehetett betelni vele.
El is kértem a receptet, s majd ha megfőztem itthon, közreadom.


2013. július 28., vasárnap

Egy hét Erdélyben...

Még sosem jártam, de már nagyon vágytam Erdélybe. Sok sok szépet hallottam a gyönyörű helyekről, országunkból kitépett földünkről, mely örökké fájó seb a magyar embernek. Egyszer-csak, mint mindennek, az Erdélyi utazásnak is eljött az ideje.
Szálláshelyünk a Zeteváraljai Balázs Panzióban volt, csak ajánlani tudom mindenkinek. A szíveslátás, vendégszeretet igazi példája, a gyomornak mennyei öröm, lelkünknek balzsam és gyógyír a kedvesség, figyelmesség, ami náluk természetes, emberi és állandó.
http://www.balazspanzio.ro/

A szállás kényelmes, modern, mindennel ellátott. Van panzió, teljesen felszerelt szobákkal, van külön házikó három szobával, két fürdővel, nappalival, szaunával, és étterem, ahol a fönséges reggeliket, vacsorákat szolgálják fel. Az áfonyapálinka mindennapos élmény, a vargánya, a töltelékes káposzta, az ordasajt, pisztráng, kürtős kalács, mind mind gasztronómiai élmény. A házigazdánk Matild, és kedves kolleginája Csilla lesték minden gondolatunkat.
Esténként meleg parajdi sós dézsában áztattuk magunkat, hallgattuk a szálláshely melletti patak zubogását, és élveztük a földi lét örömeit.

Első nap mindjárt súlyosabb autós kirándulásra indultunk, Zeteváraljáról nagyjából csillagtúraszerűen lehet sok fontos látnivalót megközelíteni. A cél Szováta és a Medve tó volt. Igyekeztünk még időben odaérni, mert a tavat délután 1 és 3 óra között el kell hagyni, pihentetik, hogy megőrizze természetes ásványait, állagát, és értékét. Kissé felhős idő volt, de megfelelő egy jó strandoláshoz. A víz kellemesen langyos, és nagyon sós. Ki kellett próbálnom az élményt, hogy nem süllyedek el. A bőröm mint a babáé, szép lett és finom. A természeti környezet gyönyörű, de a strandlétesítmények kb. a 60-as évekbeli szinten vannak. A wc-k, mosdók, öltözők hangulata őskori, higiéniájuk sok kívánnivalót hagynak, de a Medve tavat mégis meg kell nézni, ki kell próbálni gyógyító vizét. Belépő: 20 lej.

A strandot elhagyva az újabb szállodák mellett szép régi elhagyatott nyaralókat láttunk. Kár értük, egykor gyönyörűek lehettek.

Utunk innen visszafele Parajdon át vezetett, nem hagyhattuk ki a híres sóbányát. Nekem kicsit csalódást okozott. Parkolót nehezen találtunk, természetesen fizetni kell, általában 5 lej, ami nem sok. A belépőjegy 20 lej, és ahol megváltjuk, máris felszállhatunk a buszra, ami bevisz bennünket a sóbánya gyomrába.
Onnan meredek lépcsőn kell lemenni a föld mélyébe. A falazat a mennyezet természetesen só, és mindenütt csak só. Hatalmas terembe érünk, ahol családok játszanak, pihennek, beteg gyerekekkel töltik el itt az időt, hogy gyógyuljanak a sós levegőtől. Mászófal, játszótér, pin-pong asztalok sőt egész kalandpark van itt, hogy a gyerekek ne unatkozzanak, amíg itt kell lenniük.

Kávézó, büfé, pelenkázó, minden van, a wc tűrhető, az árak szolidak.
Van egy imahely, kápolna is, és természetesen képes leírás, múzeum gyanánt a sóbányászatról.

Visszatérve a lépcsőkön ismét busszal jutunk ki, nyári szezonban sűrűn járnak. A bejáratnál elkapott bennünket a vásárlási láz, sószappant, fürdősót, és étkezési sót is vásároltunk, no és persze az igazi kürtős kalácsot is meg kellett kóstolni.
Nagyon finom, 10 lej a nagy adag, és nem fogjuk megbánni.

Parajdról Korondon át vezetett az út vissza Zeteváraljára, hát egy kis nézelődésre megálltunk a híres fazekas városban. Szebbnél szebb kerámiák között válogathattunk. Legszebbnek a bazársor Zeteváralja felé eső végén, Józsa Jánosnál kaphatóak. Olcsóbbak, és mívesebbek, remekművek, ott érdemes vásárolni.

Az első napi élményeket este némi medve sör és áfonya pálinka társaságában dolgoztuk fel


2013. július 11., csütörtök

Várak a Kis-Kárpátokban.

Ha átlépjük a határt Rajkánál, és elhagyjuk Pozsonyt, nagyon szép kirándulást tehetünk a Kis Kárpátokba. Az erdős-dombos-hegyes vidék tele van gyönyörű várromokkal, kastélyokkal, érdemes egy napot rászánni erre a kirándulásra. A várak egykor magyar várak voltak, némelyik elhanyagolt, némelyik szépen karbantartott, de mindenképpen megnézésre érdemes.
Elsőként Pozsonyszentgyörgy volt a cél, Fehérkő vára. a helység Pozsony külvárosa szinte, de már a hegyek alatt, bájos házakkal, villákkal, és a településhez közel kb. 2 km-es gyaloglással elérhető a várrom, mely 290 m magas hegyen fekszik. A megközelítés egyszerű, sárga jelzést keressünk.

Fehérkő vára soha nem volt fontosabb hadászati jelentőségű hely, csak, mint uradalmi központ szolgált a középkori földesurainak.A várba szárazárkon keresztül lehetett bejutni fahídon, napjainkra csak a kőpillérek maradtak fenn. Volt torony, erkély, minden ami szép várúrnőknek szükséges.Szentgyörgy szabálytalan alaprajzú belsőtornyos várát a XVII. század folyamán egy török támadás pusztította el, magánbirtokosai többé nem építették újjá, azóta magára hagyva egyre inkább pusztulnak romjai. 
A vár megtekintése után még megnéztük a templomot mely mellett külön fa harangtorony található.
Pozsonyszentgyörgyöt elhagyva Bazin felé vettük az irányt, pár km után már sétáltunk is a városka főterén. Itt egy szép kastély található, de sajnos bemenni nem lehet.
A következő helység Modor amit megnéztünk.Modor városának történelmi magját egy hosszú főutca és az abból kiágazó kisebb mellékutcák jelentik. Ezt a területet védelmezték a városfalak és a tornyok rendszere.  Itt lehetett bejutni a borkereskedelméből meggazdagodott és 1569-ben a szabad királyi városok rangjára emelt városba. Ebből kettő a főutca két végén, míg a harmadik a Pozsony felé nyílott.Napjainkat mindössze csak a négyzetes É-i városkapu, a falak kisebb részletei a polgárházak közé beépülve és egy borozónak átalakított, kör alakú torony érte meg.

 Innen kb. 15 km távolságra már fönt a hegyekben található Vöröskő vára. A főútról lekanyarodva hegyi patak mellett kanyarog az út. Nagy parkolót találunk, (ingyenes) majd a hatalmas fákkal szegélyezett úton elindulunk a várba. Sok-sok épület van, szépen felújított mindegyik. Vasárnap lévén elég sok látogató volt már kora délelőtt. A várba hídon keresztül jutunk be, majd a belső téglalap alakú udvarba érve inkább úgy érezzük már kastélyban járunk.
Elvileg 5 EUR a belépő, de vasárnap lévén - talán ezért is voltak sokan - ingyenes volt. Idegenvezetés angolul és szlovákul van, de szépen követhető, pontosan írt magyar nyelvű leírást is kaptunk. Így miután bementünk a kastélyba, végig tudtuk követni az idegenvezetővel a látnivalókat. Sajnálatos módon fotózni egyáltalán nem lehetett belül, pedig bőven lett volna mit. 
A vezetés 1,5 órán át tart, legjobban a hatalmas lovagterem tetszett, óriási kör alakú asztallal, monumentális volt. A lakásom többszörösen beleférne. Sok-sok festmény, vadásztrófeák, házi kápolna és könyvtár, szép és eredeti bútorok találhatók a várkastélyban. Látszik, hogy ezt a vidéket elkerülte a háború, de még a hajdani török fenyegetettség is. A Pozsony vármegyében birtokos Pálffy Miklós báró lett az1500-as évektől tulajdonos,  miután elvette a várral, mint dúsgazdag hozománnyal rendelkező Fugger Máriát. A házasság tovább erősítette a főnemes gazdasági és társadalmi helyzetét, mivel így a vöröskői birtokot is megszerezte. Itt halt meg a magyar főúr 1600. április 23.-án. Hattalmas vagyonát a fiai örökölték meg.
Bár nem ez volt a grófi család fő tartózkodási helye, az épületeket jó karban tartották továbbra is.
Napjainkban Vöröskő vára teljes épségben, gazdag műkincsgyűjteménnyel várja a kíváncsi látogatókat . 

A múzeumi kitérő után gyönyörű szerpentinutakon átkeltünk a Kis-Kárpátokon,  és Detrekőváralját kerestük fel. A várhegy már messziről látszik, uralja a képet.


A falu első utcáján balra fordulva érkezünk a vár tövéhez, innen turista út vezet fel a várhoz. Rövid (Kb. 1 km) a felvezető út, de elég meredek. A látvány viszont mindenért kárpótol. Csodálatos a kilátás, minden oldalról. Hatalmas vármaradvány Detrekő vára, igaz, hogy romos, de sok-sok rom van, ami egy várszerető embernek nagy élmény. 



Detrekő várának romjai  400 méter magas hegyen találhatóak. Négyszögletes kaputornyon keresztül a kicsiny várudvarra érünk, oldalán romladozik a palotaszárny. Mivel a fahíd már évszázadokkal ezelőtt elpusztult, a D-i rondella melletti falomláson kapaszkodhatunk fel a sziklagerincen álló felsővárba. A kőfalak sok helyen még kétemeletnyi magasságig is állnak. 1272 körül épült, tulajdonosai között a gazdag Pálffy család is szerepelt.
Detrekő után kissé tovább utaztunk a hegyek között, nagyjából 25-30 km-re található Éleskő vára. Romjai az előző várakhoz hasonlóan nagyok, kissé elhanyagoltak, és nagyon nagyon romantikusak. A kilátás pedig egyszerűen fantasztikus. Igaz, az oda vezető úton jócskán meg kell szenvedni, nagyon nagyon meredek, kemény emelkedőt kell leküzdenünk. 
Össze-vissza lehet császkálni a romok között, s a régi torony körül magasabbra jutunk, láthatjuk az összes körben lévő erdőt, dombot, hegyet, mindent. A sziklás hegygerincet, melyen végig vezet a turistaút.
Nagyon nagy élmény, még akkor is, ha fölfele cifra szavak hagyják el az ember száját.

Alant egy mesterséges tó partján horgásztak az emberek, mi pedig az 510 m magasságból csodáltuk őket.
Egykori feladata a Holics és Nagyszombat közötti út védelme volt.
Utolsó katonai jellegű szerepét a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban játszotta, amikor a Pozsony vármegye nagy részét megszálló felkelők álltak falai között őrséget. Később Habsburg zsoldosok – más magyar erődítményekhez hasonlóan – felrobbantották a falait és épületeit. Így múlik el a világ dicsősége...
A romok ma már csak turista csalogatók, ottjártunkkor sok kirándulóval találkoztunk.

Mai napi utolsó programként Korlátkő felkeresése volt a cél. Korlátkő vára  nagyon kellemesen " mászható meg", ugyanis egészen sokáig lehet autóval menni, majd lejtőnek közelítjük meg a romokat.
Előző várakhoz képest bár romos, de karbantartott, gaz lekaszálva, terület megtisztítva várja látogatóit. 
Itt sincs belépő, szabadon járkálhatunk, fotózhatunk a  várban, megcsodálva a körpanorámát.
Azt hiszem itt volt a legszebb, bár mindegyiknél ezt gondoltam.
Korlátkő vára a történelem századai folyamán soha nem volt fontosabb hadászati hely, mindvégig megmaradt  magánvárnak, amit földesurai a XVIII. század második felében elhagytak a közeli faluban épített kényelmesebb kastélyért. 
Így akár mi magunk is birtokba vehetjük ezt a csodás kirándulóhelyet, legalábbis egy jóízű kirándulás erejéig.
A Felvidék ezen részén lévő várak tényleg szép és látványos kirándulóhelyek, érdemes időt szánni a bejárásukra. Egészen közel több várat találunk egymáshoz, de mivel nagyon sok van még, folytatni fogjuk a Felvidéki várak felkeresését.
Jó kirándulást, várfelfedezést kívánok minden kedves olvasómnak.






2013. július 9., kedd

Pozsonyi csata emléktúra

Már tavaly is készültem erre a túrára, így az idei évre bevettem a fontos túrák közé. Egyrészt, mert érdekel a Pozsonyi csata - mint történelmi tény - másrészt, mert ezen a környéken még nem túráztam. Tele van látnivalókkal, így nem volt kérdés, hogy megyek.

A túra Bad Deutsch Altenburgból (Németújvár) indult a temető melletti Boldogságos Szűz Mária templomtól, melyet Szent István alapított.  A rajthely Hegyeshalomtól kb. 20-25 km-re van, egyszerű odatalálni, és remek utak vannak.
A parkolóban gyülekeztünk, sajnos elég kevesen, pedig mind az útvonal, az érintett látványosságok, és a történelmi megemlékezés így együtt egy nagyszerű túrát alkotott. Voltak régi kedves futós ismerősök, és más kedves túratársak is. Fél kilenckor indult volna a túra - mely elvileg ugyan vezetett, de természetesen önállóan is lehetett teljesíteni. Mivel szakadt az eső, vártunk, hogy csillapodjon kicsit, így késve indultunk el. Nem is volt baj, legalább meg tudtam nyugodni, mert már a találkozáskor sokkot kaptam, hogy egy klassz kinézetű hosszú kígyó mászott a kocsim mellett. Néhány srác nem átallotta megpiszkálni, amitől még jobban megrémültem. Így volt időm megbarátkozni a gondolattal, és erőt venni magamon az induláshoz. Elállt az eső, elindultunk, én hanyagul nem vittem sem napszemüveget, sem naptejet, aztán persze később dög meleg lett.

Már a Duna partján jártunk, a szúnyogok éppen támadást indítottak ellenünk, így kentük magunkra a szúnyogriasztót, ahogy a nap folyamán többször is.
A parti bicikliúton gyalogolva láttuk a nagy fák törzsén, hogy milyen magasan öntött ki a Duna. Szinte a fejünkkel egy szintben voltak sárosak a törzsek, rémisztő volt és hihetetlen. Beértünk Hainburgba, ahol egészen közel mentünk a folyóhoz, elmentünk a városfal mellett, és fölfele az erdőben érintettük Röthelstein romos várát.

Kis fotózás, kis nézelődés majd tovább indultunk, hamarosan aszfaltos úton összekötve értünk a Barna hegy tetejére. (Braunsberg) A tetőn valaha egy kelta erődítés állt, a hegy nyugati oldalán. A hajdani földbárból egy rekonstruált részt találunk. A panoráma páratlan a Dunára, Hainburgra, és a Dévényi várra egyaránt. Alattunk folyik össze a Duna és a Morva, közel a szlovák határ.

 Megálltunk, vagy inkább megültünk egy kis ebédelésre, aztán fotózás, majd indulás lefelé.

A sziklás talajról és tetőről ismét erdőben folytattuk utunkat, a mai napi második kígyót már nem kellett látnom, a srácok elzavarták előlem. Leérvén a hegyről, a városka egy részén áthaladva ismét fölfele meneteltünk, ezúttal a Hainburgi várhoz. Meredek emelkedő, de szerpentines megoldásban, így kissé megizzadva, de gyorsan felérkeztünk. A romok nagyok, szépek, romantikusak, a környék rendben tartott, belépő nincs.

A Hainburgi várról annyit kell tudni, hogy a kelták telepedtek le a környéken, s a római birodalom korában Carnuntum (erről a blogban már olvashattatok egy régebbi bejegyzésben) vonzásterületéhez tartozott, területén áthaladt a limesút, erődítésrendszerével együtt. A város helyén az ókorban hatalmas erődítmények voltak, Carnuntumhoz tartoztak, s romjaik részben még ma is láthatóak. A város a Pozsonyi csata után (907. július) magyar kézre került, később azonban a Habsburgok tulajdonává vált. Hunyadi Mátyás király 1482-ben ismét megszerezte, majd 1683-ban a törökök feldúlták. A 19. században garnizonközpont volt.
 Természetesen innen is gyönyörű panoráma tárult elénk, minden irányban. A Duna kanyargása mellett Pozsony vára is látható.
Körbenéztünk, majd kis pihenés után meredeken ereszkedtünk le a másik oldalon. Kellemetlen, köves, csúszós út volt, és a nap is tűzött rendesen. Hainburg másik felét éppen csak érintettük, máris az erdőnek vettük az irányt, egy jelzetlen ösvényen.Megint emelkedő, megint szúnyogok, megint meleg. De kitartóan cammogtunk, mígnem felértünk, s a látvány megint mindenért kárpótolt bennünket. Evő-ivó szünetet tartva kis pihenés után tovább folytattuk a túrát, megint lefelé, de most egy nagyon kellemes, alpesi tájhoz hasonló ösvényen, sziklák és virágok között. Tetszett, hogy a hegy egyik oldala erdős, a másik pedig ilyen sziklás, virágos. Fölfele volt még egy érdekesség, régi évszámos köveket láttunk, olyat, mint nálunk pl. Kőszeg környékén a határt jelző kövek. Ezek régi birtokhatárt jelző kövek voltak, ezzel jelölték ki a magántulajdon határát.
A hegy, melyet bevettünk, a Hunok otthonának hegye, 480 m magas.

A Pozsonyi csatát 907 július 4 és 7. között vívták, ezen a környéken. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó, ugyanis a korhoz mérten hatalmas hadseregek csaptak össze. Honfoglalásunk után a Frank Királyság egy döntő csatában akarta megsemmisíteni a magyarokat, hogy visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről. Mint tudjuk, a hatalmas túlerő ellenére a csatát elődeink nyerték Árpád és három daliás fia Tarhos, Üllő és Jutas vezetésével, akik életüket vesztették a csatában.
Így a honfoglalás e sorsdöntő csatájával az első honvédő háborúnkat vívtuk.

A szép sziklás ereszkedő közben egy sasos emlékmű mellett haladtunk el, mely ejtőernyős emlékmű.

A hegyről leereszkedve a Vörös kereszthez értünk, ahol forrás és padok vártak bennünket, hűs fák árnyékában. Jólesett a friss víz, és a rövid pihenő.A keresztet a Pozsonyi csatában elhunyt Diethmar érsek emlékére állították.
 Innen indultunk a hegy oldalában visszafele, egy erdős keskeny ösvényen. Hamarosan nyílt terepre érkeztünk, ahol látható volt a hegy réteges kőzete, majd megérkeztünk Günter barlangjához. Kis mászás persze kellett ehhez is, de megérte. A fotó ugyan nem sokat mutat, és a barlang bejárata be van rácsozva, ettől függetlenül mégis érdekesség.

Tovább indulva mezőkön, majd aszfaltos bicikliúton érkeztünk vissza a városba, a rajthelyre.
Tettünk egy kitérőt még a Templom dombra, ahol megtekintettünk egy kurgánt, mely a legenda szerint a Pozsonyi csatában halálos sebet szerzett Árpád sírja.
A Barna hegyről velünk tartott a Hazajáró stábja is, így egy filmforgatásnak is részese lehettem. A forgatás miatt a túra belecsúszott az estébe, de a filmes fiúk  Kenyeres Oszkár, Moys Zoli és társai, nagyon jó fej srácok, érdekes volt a velük való találkozás, beszélgetés.Így aztán élményekkel bőségesen gazdagodva fejeztük be a napot. (A film vetítése október körül várható)

Táv: kb. 23 km, szint: 850 m. A kitűző és emléklap korrekt, a nevezési díjtól a rendező nagyvonalúan eltekintett. Aki vette a fáradtságot, és kiutazott túrázni, megérdemelte.
Köszönöm a jó és színvonalas rendezést, a túrán részt vevő srácoknak a gondoskodást, és kellemes társaságot.