2013. augusztus 23., péntek

Felvidéki várak

A Kis-Kárpátok várai után további Felvidéki várak nézésének szenteltem. Az időrendi sorrend kissé felborult, mert előbb néztem a várakat a Sneebergi túránál, és elmaradt az a bejegyzés. De mindenképpen szót kíván, most pótolom tehát ezt a kirándulást.
A Felvidéken, a határtól nem is nagyon messze számos középkori magyar várrom található. Jószerivel nem is ismerjük őket, pedig érdemes megnézni, felfedezni a határon túli Felvidéki várakat is. Uniós támogatásból szépülnek is, vagy legalábbis a táblákon többnyire az szerepel, hogy "Turistaút a Vág-Duna-Ipoly völgyében, az Eurórégió középkori várain át." Szépen hangzik, és mindenképpen felfedezésre érdemes.
Komáromnál hagytuk el a határt, az első vár amit megnéztünk, Gymes vára volt, Gimeskosztolány községnél, ( szlovákul Kostoľany pod Tribečom) 86 km-re fekszik Komáromtól. A falu a Tribecs hegységben fekszik, 245 m tengerszint feletti magasságban. Az autót a faluban hagyjuk, s innen kb. 3 km-es gyaloglással jutunk fel a várba. Az út erősen emelkedik, a nap is tűzött, így a kora reggeli idő ellenére meleg volt. Feljutván kissé csalódtam, hogy a szép romok elhanyagolt környezetben vannak, legalább a gazt lekaszálhatnák. Pedig feltárások folynak, ottjártunkkor éppen munkások érkeztek a romokhoz.
A vár minden oldaláról gyönyörű a kilátás a környező dombokra, erdőkre. Élvezetes a körbejárás a romok között, főleg ha tudjuk a történetet is.
 A várat kb. 1265-ben kezdték építeni. Csák Máté neve itt is szerepel, mint sok más Felvidéki vár bevételénél, majd Forgách Balázs a tulajdonos. Harcászati szerepét hamar elvesztette, Nyitra várától vált függővé. A török 1589-ben feldúlta a környékbeli falvakat, de a várat nem sikerült bevennie. 1704-től II. Rákóczi Ferenc csapatai uralták, majd később a rozsnyói püspök vette meg. 1755-ben újjáépítették a Forgáchok, akkor készült a  várban a szép barokk kápolna, melynek nyomai most is láthatóak.
1722-ben a család barokk kastéllyá építtette, majd fokozatosan elvesztette szerepét. Kb. 1848-ban hagyták el végleg. Ezután került a vár elhanyagolt állapotba, és pusztulásnak indult.
Meg kell nézni, érdemes, szép kirándulóhely. A faluban még egy érdekesség található, egy kis románkori kápolna, a várral átellenben, a faluhoz közeli hegyoldalban.
Sajnos a szép kis templomot nem tudtuk megnézni, zárva volt, pedig egyik legrégebbi román kori templom, eredeti freskókkal.
Következő kirándulási célpontunk a 35 km-re lévő Garamszentbenedek temploma volt, mely szlovákul Hronsky Benadik. I. Géza alapította bencés templomát és kolostorát, mely idegenvezetővel tekinthető meg.
A vártemplomot erődítmény veszi körül, boltíves kapun át jutunk be a templomudvarra. Magas tornyai égbe merednek, meghitt és mély érzések kerítenek hatalmukba, a történelem szele ismét megcsapott engem.
A monostort gótikus stílusban építették a XIV. században. 1536-ban még az esztergomi érsek birtoka, majd egyházi jellegét elvesztve később már csak katonák lakják.

A török is elfoglalja többször is, majd Bethlen Gábor hadai, később pedig tűzvész pusztítja el. Ami lényeges itt, az, hogy a kolostor falán emléktábla található, melyen alábbi szöveget olvashatjuk: "E helyről amely I. Gecse király kegyeletes emlékét őrzi vetetett föld IV. Károlynak 1916 dec. 30 án magyar apostoli királlyá történt koronázásához." Nagyon szép dolog az, hogy a koronázáshoz minden vármegyéből vittek egy kis földet. Így Garamszentbenedek méltán érdemes a látogatásra.

Ha a templom mellett lesétálunk a faluba, még láthatjuk az egykori erődítmény hatalmas falait is.
Következő állomásunk Keresztúr, azaz Hrusov vára volt, melyet rövid sétával lehet megközelíteni.
Nagyon tetszett nekem, kicsit emlékeztetett a szintén sziklára épült Cseszneki várra. Ennek a romnak a környezete is szép, nem gazos, kellemesen fölsétálhatunk a romokhoz, ahol az állagmegőrzés is szépen alakul.
A bejáraton belépve elénk tárul a belső udvar, lépcsőn jutunk feljebb. Fentről fantasztikus kilátás van a környező hegyekre, és biztonságos korlátok is készültek már.
A várat a 13. században építették, a Tribec hegységen átvezető kereskedelmi utak védelmére. 1708-ban a császári seregek pusztították el, azóta hanyatlóban van. Falai közt azonban romantikus hangulat uralkodik, a szép kilátásért mindenképpen érdemes felkeresni.

A séta után az Apátkolosi temetőbe látogattunk, ahol egy nagyon érdekes Árpád kori templomot néztünk meg. Szlovákul Klizske a település neve.

A templom XII. századi, eredeti Árpád kori templom, érdekes hengeres tornyos elejével. Egy sétát mindenképpen megér, különleges csemege a történelmet szeretőknek.
Klizskétől 45 km-re találjuk Pdhradie azaz Tapolcsány községet, ahol meredek emelkedőn autózhatunk fel a falu központjába.
Innen gyalog közelítjük meg a hatalmas várat, melynek lakótornya már messziről látszik.
A kilátás természetesen most is páratlan, nem győzünk gyönyörködni.
Hatalmas vár, gyilokjáróval, belső udvarral, az udvarból felújított fahídon átjutunk a legbelsőbb várrészre, ahol színi előadások, koncertek tartásához készült színpadot, és ülőhelyeket alakítottak ki. A felújítás most is tart, remélhetőleg nem lesz egy elhanyagolt várrom, hanem fejlődő, történelmi gyökereit hirdető látványosság marad.

A falu magyar neve Kővárhely, mely már az i.e. 700-as években is említett.
1283-tól már Csák Máté birtoka. A vár a 13-14. században épült, 1440 körül a husztiák támaszpontja, majd újjáépítés, pusztulás, török fenyegetés után, lakói részt vettek a Rákóczi szabadságharcban.A falu népes településsé vált, bár az 1831-es kolerajárványnak több mint száz lakos esett áldozatul. A trianoni békeszerződésig Nyitra vármegye Nagytapolcsányi járásához tartozottt.
Most idegen országé, a mi történelmi várromunk. :-(


Utolsó felkeresett kirándulóhelyként Zobordarázs (szlovákul Drazovce) szép kis kápolnáját kerestük fel.
A falun átvezető út nem problémamentes, de csak úgy érzésre megtalálható a hegy alja, ahol az autót hagyhatjuk. Innen erős kaptatón haladunk, és már fenn is vagyunk a tetőn, ahonnan csodás panoráma tárul elénk. Látjuk Nyitrát, a Nyitrai várat, s a környező réteket, mezőket, nagyon nagyon szép a kilátás.
A távolság Tapolcsánytól 44 km, úgy számoljunk. A templom a 200 m magas kis hegynyúlványon Szent Mihály névre hallgat, és a 12. században épült. Bemenni sajnos nem tudtunk, de kívülről is gyönyörű, és a környezete egyedülálló.
Ebbe a napba ennyi fért bele, de folytatni fogom a Felvidéki várak felkeresését, kedvet kaptam a romokhoz, hiszen igazából nincs olyan messze, s a magyarországi várak 90 százalékát már megnéztem. A Felvidéken közel 200 rom található, egyik szebb mint a másik, s nemcsak a történelmi emlék, a természeti környezet is érdekes.
Remélem kedvet csináltam egy kis Felvidéki kiruccanáshoz...















2013. augusztus 21., szerda

Puliszka

Még Erdélyben vettem igazi kukoricadarát, amit Székelyvarságon a Júliánál zsákból árultak. Nem zacskózott, nem mű, nem E betűs. Igazi fincsi kukoricaliszt. Júlia elmondta azt is, hogyan kell elkészíteni, no persze csinyálófa kell hozzá, ami nekem nincs. De a magam módján elkészítve, immár sokadszor szerintem ehető, sőt finom, és nagyon gyorsan kész. Köretnek is, magában is fogyasztható, több változatban. Ahogy én készítem:
Két marék kukoricadarát forrásban lévő vízbe teszek. Megsózom, és hagyom kicsit hogy a forró víz körbevegye. Fakanállal folyamatosan kavargatom, hogy ne legyen csomós. Kb. 7-8 perc, és kész.
Beszívja magába a vizet, állaga olyan lesz, mint a tejbegrízé. Ki hogy szereti, én kicsit sűrűbbre főzöm.
Amikor kész, egy serpenyőben hagymát pirítok - ha van zsír, akkor abban - ha nincs, akkor olajban. Nem vágom túl apróra, inkább szeletkékre, és kissé pirosra sütöm.
Ebbe forgatom bele fakanállal a kész puliszkát. Isteni eledel.
Kiváló körete sülteknek, főként májnak, de én salátával is eszem. Lehet variálni a kész puliszkát, tejföllel is finom, juhtúrót is tehetünk rá, vagy pirított szalonnakockát.
Jó étvágyat, érdemes kipróbálni, olcsó egyszerű és finom étel.
Kukoricadarát egyébként bármelyik boltban kapunk, keressük a natúr változatát.

2013. augusztus 14., szerda

Schneeberg kör - a Weichtalklammon át

Már a kiírás óta készültem erre a túrára, előzetesen már nézegettem képeket a Weichtalklammról, és vágytam megmászni a szurdokot. Bettivel már előző este birtokba vettük a menedékház lágermatracait, 10 eurós árért aludhattunk egy szobában csomó fiatal és horkolós pasival. A wc és fürdő megfelelő, az ágyak kényelmesek, csak hálózsákot kell vinni. Fél hétre rendeltünk két nagy bögre kávét, aztán negyed nyolcas indulással kezdtük meg a túrát. A rendezőtől használható térképkivonatot is kaptunk, és a jelzések is mindenütt jól követhetők, így az útvonallal ilyen szempontból nem volt gond.

Pár perc múlva már a menedékház előtt elhaladva emelkedni is kezdtünk, és köves sziklás úton közelítettük meg a szurdokot. Már az első kanyarnál lenyűgözött a sziklák ölelése, változatos formája, a dzsungelhez hasonlító buja növényzet, néha meg mintha barlangban jártunk volna annyira összeszűkült a sziklafal a fejünk felett. A patakmederben mentünk, elég jól lehetett kerülgetni a vizet, és a kapaszkodók is mindig megfelelő helyen voltak. Igazán vadregényes az égbe nyúló sziklafalak között mászni.


A piros jelzés néha extrém helyekre invitált bennünket, de nagyon élveztük a mászást. Létrák itt, létrák ott, néha tíz körömmel kapaszkodtunk, de alapjában véve nem volt nehéz a szurdokban mászni. És persze annyira lenyűgöző, csodálatosan szép alkotása a természetnek, hogy örvendeztem lelkendeztem egyfolytában. Vízesés alatt átbújva közlekedni, azért nem egy mindennapos dolog. Tetszett iszonyúan, ez a legjobb kifejezés.

Szemerkélő eső volt, és a víz amúgy is mindenütt csöpögött a sziklákról, meg ahogy a patak csobogott a köveken. Melegünk volt a hátizsák alatt, nagyon párás volt a levegő is. Barlangok, üregek, és még mindig csak mászás fölfelé, és tovább. Amikor azt hittem vége, mert erdős rész következett,  csalóka volt, mert aztán megint folytatódott még jó hosszan a szurdok. De egyszer csak felértünk egy murvás útra, és itt már tényleg vége volt. Kicsit sajnáltam is, annyira élveztem. Ezután - természetesen mindig csak fölfelé, hiszen a 2600 méterre csak fel kellett valahogy jutni - szürke kövek között vezetett az ösvény, de abban is víz folyt, és forrás is akadt. Jó friss tiszta víz volt benne, hosszú csövön jött ki, jót lehetett inni belőle.

Ezután már tényleg erdei szakasz következett, sok magas fenyővel, és jó meredeken fölvezető ösvénnyel. Az ösvény kicsit szerpentinesen kanyargott, hogy könnyebb legyen a följutás. Elértük a Kienthaler menedékházat, itt már 1380 méternél jártunk.

 Irtó hangulatos, egy hatalmas szikla van mögötte, benne helyes kis ágyak, asztalok, egy recepcióhoz hasonló kis pultnál pedig a pecsétek. Nyomtunk, aztán mentünk.

Itt előzött le bennünket 3 futó, és megrökönyödve néztem, hogy bírnak felfele szaladni. A terep megint változott, másfajta fenyők vettek körül, aztán hamarosan már a törpefenyők birodalmához érkeztünk. Jó idő volt, de a Schneeberg már előrevetítette a maga időjárását, ködbe burkolózott. Innentől már füves-sziklás úton kapaszkodtunk, még jó, hogy vannak a magas botok amik jelzik az utat, mert a ködben néha csak azokat láttuk. Betti kicsit előrement, és már alig láttam. De aztán eltelt egy pici idő, és alattunk kisütött a nap, és szép lett a kilátás. De erre a szép nem is jó kifejezés, gyönyörű szép. Mi meg csak baktattunk felfele, már a dzsekit is fel kellett venni, hűvösödni kezdett ahogy a csúcs felé közeledtünk. De a csúcs, csak nem akart megérkezni, pedig már láttuk, és azt hittem mindjárt fölérünk. Ez a rész nagyon csalóka volt. És persze elég meredek is, így kapkodtuk a levegőt.


Fölértünk végre, és a ködben előbukkant a csúcsot jelző kereszt is, aztán már csak a harcra emlékszem, amit a széllel vívtunk. A gerincen közeledtünk a Fischerhütte menedékházhoz, (2049 m) ahol végre megmelegíthettük lefagyott kezeinket. Mert hiába nem fáztam rövid nadrágban és dzsekiben, meg a kapucnit is a fejünkre húztuk, azért a kezünk lefagyott az óriási szélben. Alig bírtunk menni benne, annyira fújt. Viszont nem kaptunk esőt, ahogy az előttünk felérők mind megkapták, jéggel kísérve.

A menedékházban felmelegített a forró tea, egy jó kis ebédet is bevállaltunk, és elücsörögtünk majdnem egy órát. Valahogy nem volt kedvünk kimenni a szélbe. Aztán csak nekiduráltuk magunkat, és újra harcoltunk az elemekkel, most már lefelé a másik oldalon. Jó sokat lementünk, a meredek köves-füves ösvényen, nagyon nagy szélben, amikor megtörtént nálam a tragédia. Olyan nyílt kitett rész következett, ahol egyszerűen beparáztam, a tériszonyom erőt vett rajtam, és nem volt más megoldás, mint kis nyöszörgés után visszamenni a tetőre. Bettinek nagyon nem volt kedve hozzá, de mivel levegőt sem kaptam, mert a pánikroham ezzel jár, nem hagyott magamra. Szidtam Imrét, hogy nem szólt erről, és nagyon féltem, hogy jutok le a hegyről. Azt is megfogadtam, ha egyszer lejutok, többet nem jövök, de persze a kényelmes fotelban ülve beszámolót írva már másként látom, és mennék ismét. És hát persze a túrát is akartam teljesíteni valahogy.

Szóval megint föl, így a szintet bőven túlteljesítettük, ismét harcoltunk a széllel, szuszogtunk fölfele, főleg én, aki épp levegőt sem kaptam. Aztán a csúcsról visszaindulva ugyanazon úton, ahol fölmentünk, már jobb lett, a nap is kisütött, és minden rendben volt. A puha füvön, mintha vastag szőnyegen járnánk, nagyon jó volt menni. A kövek lefele már sokkal jobban csúsztak, így nagyon óvatosnak kellett lenni, ha nem akartunk egy bokaficamot. Elérkeztek a törpefenyők, láttunk közelről zergéket, és mivel sütött a nap, teljes volt a kilátás is minden irányban. Ismét elértük a Kienthaler menedékházat, majd leereszkedtünk a fenyők között. Most nagyon jól jött volna a bot, igazán térdmegviselős volt a meredek lejtő. De nem hoztam magammal, mert a szurdokban akadályozott volna. Leértünk a murvás útra, ahol a szurdok véget ért, és innen már az eredetileg kiírt útvonalat követtük, nem a szurdokban mentünk lefele.


Folyamatosan imádkoztam Istenhez, hogy ne legyenek tériszonyos kitett részek, mert akkor itt öregszem meg a hegyen. Aztán eszembe jutott, hogy már megöregedtem enélkül is, így kicsit jobb kedvem lett. Egy fölöttünk elhaladó helikopternek integettem, hogy vigyen le a hegyről, de nem hallotta. Betti jót röhögött, és most már térdet nem kímélve kanyarogtunk lefele az erdőben. Hát bizony néha a sziklafal szélén, de szerencsére ezek nagyon kis szakaszok voltak, és az út szerpentinesen mindig befordult az erdőbe. Már öt óra körül járt az idő, egészen sötét volt a fenyők között, és a térdem is lassan de biztosan fájni kezdett. A bevett fájdalomcsillapítónak már elment az ereje, és a porcok vándoroltak a térdemben. De már ez sem számított, csak az, hogy mindjárt leérünk. Öröm volt megpillantani a menedékház tetejét, a folyót, és elrebegtem egy hálaimát amikor egyenes talajt éreztem a lábam alatt.


A rendezői oklevél, és szép kitűzőt azért megkaptuk, hiszen a táv így is megvolt, a szintet meg még túl is teljesítettük. Végül fél ha körül landoltunk a célban, de ebben benne volt egy órácska ebédszünet, és félórácska szarakodás is Így nem egészen kilenc óra alatt sikerült a teljesítés. Annak ellenére hogy féltem, és más úton jöttünk le, mégis visszamennék, mert nagyon nagy élmény volt. Köszönöm a rendezést, jövőre is ott a helyünk. A fáradtság csak másnap, izomláz formájában jelentkezett nálam, és harmadnap is nehezemre esett lépcsőn járni.

Nos, ez csak az én történetem, ezt azoknak szánom főleg, akik nem mernek esetleg vállalkozni erre a túrára. Bátran jöjjenek, nagyon szép és megéri. És én bizony egyszerű háziasszony létemre büszke vagyok még erre a gyengécske teljesítésre is. Igazi magashegyi túra, a megmászott szint több mint 2000 méter, a távolság 18,5 km volt.Bettinek köszönöm a jó társaságot, és a támogatás, Imrének a szervezést.

2013. augusztus 8., csütörtök

60 km 60 óra alatt - Kék túra akció

Még tavaly a Locomotiv TE a "60 éves az országos kéktúra mozgalom" kapcsán új jelvényszerző mozgalmat írt ki, melyben 60 km-t kell megtenni, bizonyítottan 60 óra alatt, egy szép jelvényért.

Nos, addig vacakoltam, míg a kiírás végére értünk, így nyaralás után - kipihenten - azonnal indultam kéktúrázni. A mozgalom 2012. március 3. - és 2013. július 28. között volt teljesíthető. Határidő lejárta előtt sikerült 60 km szakaszt legyalogolnom, mégpedig az alábbi szakaszokon.
Reggeli buszozás Veszprémen keresztül Zircre, és onnan az állomáson dátumbélyegzővel indulva, első szakaszként Bakonynána-Jásd-Tés érintésével Kisgyónig. Ott szállás a Pentele turistaházban, majd másnap kora reggeli indulással Hétházpuszta-Isztimér-Bakonykúti érintésével Bodajkig. Ott postai dátumbélyegzővel befejezve.
No de ehhez gyalogolni is kellett.
Ami nekem új volt, hogy nehéz hátizsákkal kellett gyalogolnom, vinni a kaját, és a másnapi cuccokat, némi piperét, és sok folyadékot. Nyomta is rendesen a zsák a hátamat, főleg, hogy ilyen célra nincs is megfelelő zsákom. Egy kis hát-és vállfájással és akarattal meg lehet azonban oldani.

Látnivalók is vannak természetesen, és néha nyitva tartó kocsma is akadt. Bakonynánán kiváló kávét ittam, a pecsételős kocsmában, majd - mivel vasárnap kezdtem - turisták tömegével találkoztam a Római fürdőnél. Szép és látványos, de az előtte lévő erdőirtás valahogy kopárrá tette a környéket.

A jelzések nagyjából jók, általában meg van a kék. Néhol kijártabb, néhol gazosabb, rövid nadrágban nem érdemes elindulni.
Nagyon meleg napokat fogtam ki, így a kalap le sem került a fejemről napközben, és a kis kendő mely nálam izzadtságletörlésre szolgál szintén a kezemben volt folyamatosan.
Viszont az emberek kedvesen mosolyognak a nagy hátizsákos turistákra, s ha csak tudnak, segítenek. Ez nagyon szimpatikus volt.
A Római fürdő után majdnem hanyatt estem a meredek hegyen, még szoknom kellett a zsák terheit, és az egyensúlyom helyét.
Lejtőnek majdnem orra buktam, hasonló egyensúlyzavarokért. Persze ezt is meg lehet szokni, és a cél a lényeges.
Jásdon a Szentkútnál leültem ebédelni, előkerült zsákomból a kis deszka, konyharuha, bicska, szalonna, kenyér. Sok mindent nem lehet vinni ilyen melegben, hisz az étel romlékony. Én szalonna és májkrém mellett döntöttem, nem is bántam meg.

A Tés fele vezető emelkedő emberes, de az erdő szép, és a szembejövő ismerős túratársnak nagyon meg tud örülni az ember. Körmöczy Rolanddal találkoztam, akivel a Kitörés túra egy szakaszát teljesítettem együtt.
Tésen egy hideg kóla a kocsmában a pecsét mellé, aztán tovább az erdőben. 5 óra után Kisgyónba érkeztem, ahol a megbeszéltek szerint várt a kulcsosházban a hölgy. Friss ágynemű, kissé kopottas zuhany, felszerelt konyha, jó kemény és kényelmes ágyak. Egy éjszakára teljesen megfelelő, az ár pedig 1500 Ft.
Tisztaság volt, csak ajánlani tudom.
A pecsét nincs meg Kisgyónban, és ragacs sem volt sehol!!

Kisgyónból a hajnali harmattal indultam tovább, persze a jelzés nem lett meg rögtön, kissé eltévelyegtem a házból kijövet. Cifra szavakkal találtam rá végre a kékre, aztán innen már nem volt gond. Meleg volt ezen a napon is, (júl.22.) a hegytetőre felérve pedig nagyon poros út várt.

A cipőm már rég tele volt vele, mire dél tájban Bakonykútiba értem. Alig vártam, hogy egy jó kávét ihassak végre, de sajnos sem bolt, sem kocsma nincs. A pecsét a helyén, a buszmegállóban, és a bolt melletti padokon meg is tudtam reggelizni.

Továbbindulva egy tanya mellett halad a kék, a birkák körül sok a légy meg bögöly, nem volt kellemes.
Ha figyelünk, a jelzés itt már jó, és frissen festett. Dicséret érte a Fejér megyeieknek.

Szép a kilátás a dombról, itt már jártam anno az azóta már megszűnt Keleti Bakony túrán. Nemsokára leérkeztem Fehérvárcsurgóra, ahol a meleg miatt egy jó hideg kólára vágytam a Becsali kocsmában, ahol a pecsét is található. Sajnos nagy csalódás ért, déltől kettőig zárva van a hely. Annak ellenére hogy a víztározó nagyon szép látványt nyújtott, szomjaztam a nagy melegben, s nem tudtam élvezni a tájat.

Morcos nyűgös lettem, így kitérőt tettem Fehérvárcsurgóra hogy egy jó fagyival helyre hozzam magam.
Innen már nem hosszú, viszont szép az út a Gaja völgyön át Bodajkig, és ismertem is.
A túra itt ért véget, még a postán beszereztem a dátumbélyegzős pecsétet. majd a templomnál dolgozó munkások nagy örömére, megmosakodtam az utcai csapnál.
Olyan koszos volt a lában, hogy öröm volt nézni.
Pólót cseréltem, és papucsra váltottam, így vártam a buszt.
Hát, ez is megvan, már csak a jelvényemet várom.




2013. augusztus 7., szerda

És még mindig Erdély

Már írnám a hazai történéseket, de még van elmaradásom Erdéllyel kapcsolatban is. Így gyorsan összefoglalom mi mindent láttunk még Erdélyben, hogy aki arrafelé készül, ízelítőt kapjon, s könnyebben döntsön a sok látnivaló közül mit érdemes megnézni.
A Gyilkos tó, mint afféle kötelező látnivaló nekünk is megvolt. Nekem csalódást okozott. Bár a természeti környezet szép, a tó környéke elhanyagolt, szemetes, nincs kiépített parkoló, járda, lépcső, semmi.


Árusok a szokásosak, vehetünk szőrmét, korondi kerámiákat, áfonyás termékeket, erdélyi ruhákat, parajdi sótermékeket, fából készült kézműves dolgokat. Szerintem Korondon Józsa János üzletét érdemes keresni, minőségi terméke van, az üzletsor legvégén. A sótermékekből a szappant nagyon ajánlom, de a fürdősók is finomak. Meg kell kóstolni a mich-et, (speciális darált hús roston sütve) és a faszénen sült eredeti kürtős kalácsot mindenképpen.

A Gyilkos tóhoz nagyon közel van a Békás-szoros, az viszont annak ellenére, hogy nincs kiépítve semmi, és tele van szeméttel a környék, mégis fantasztikusan látványos. Hihetetlen természeti jelenség, végig kell menni rajta feltétlenül.

Több helyen találunk lehetőséget autó parkolásra, nem kell feladni, a végén biztosan lesz. Az árusok ezt a környéket is meglepték, de ez sem ront a természeti szépségből.
Székelyudvarhelyről szerpentines út vezet Szovátán át a szoroshoz, elég lassú a közlekedés rajta, de fantasztikus kilátás van mindenütt.
Székelyudvarhely egyébként egy helyes kis város, érdemes szétnézni,  benne. A várból csak egy darab fal maradt, nem túl látványos, az emlékezés parkja picike, de a főtér tele van virággal, és a főtéri templom is megér egy kis időt. Ottjártunkkor éppen énekkarok próbáltak benne, így itt is zenés templomnézésben volt részünk.

Érdemes kipróbálni a Friscepan francia pékséget, ill. más néven Alexandra cukrászdát. isteni fagyijuk, kiváló és fantasztikus sütijeik vannak. Udvarhelyről Zetelaka felé kimenet találjuk meg, a főúton ki van táblázva, ha Zetelaka felé megyünk, jobb oldalon keressük. Mivel mi szülinapot is ünnepeltünk, itt rendeltünk tortát. Náluk kilóra mérik, így mi egy másfél kilós tortát kértünk, Alexandra tortát. Isteni volt, négyszög alakú, csokis, nagyon friss fincsi.
Székelyudvarhelytől Szováta felé a város szélén találjuk Szejkefürdőt,  ami megint a kötelező látnivalók egyike. Orbán Balázs sírja zarándokhely, bár bevallom őszintén, én nem ismerem műveit. De az oda vezető út, mindenképpen fontos látnivaló, mert székelykapuk sora alatt haladunk el. Mindegyik egy kis remekmű a maga nemében. Érdekesek a feliratok, nekem ezek többet jelentettek, mint maga a síremlék.

Zetelaka felé menet ill. Csíkszereda irányában találjuk Homoródfürdőt, ahova még kiruccantunk. Híres nyaralóhely, síelni is lehet, és finom borvízforrásai vannak. Megtölthetjük üvegeinket enyhén szénsavas, vasas vízzel. Én nem nagyon szerettem, de a hely nagyon tetszett.

Nagyjából ennyire futotta a 9 nap alatt, melyből 1-1 nap az utazás. A közlekedés eléggé fárasztó, sok a kamion, nehéz előzgetni, és a helyiek elég merészen bevállalósak.
Ha már egyszer Erdélybe érünk, ott már nincs gond, de addig......
Erdélyből ami számomra leginkább élmény, az emberek kedvessége, szívélyessége, mosolya. A zöld rétek, virágok, gombák, csörgedező patakok látványa.
Sokkal inkább túrázni, kirándulni érdemes, mint a látnivalókat hajkurászni.
És még egy fontos megjegyzés: sehol nem volt szúnyog!



Az alsó képeken:
Balázs Matild töltelékes káposztája (isteni)
Táj Homoródfürdő mellett
Székelykapu és részlete Küküllőkeménfalván.

S nem esett még szó a Székelyderzsi erődtemplomról,  ahová igazi eredeti köves úton jutottunk be, mivel nem akartunk kerülni. Persze van rendes aszfaltos út is amin megközelíthető, de így volt teljes a kirándulás. Igaz, az autó kicsit megszenvedte, de megérte.
Az erődtemplomot kis belépődíj befizetése után vezetéssel tudtuk megnézni. A kedves hölgy végig vezetett minket, s elmondta, maga az erőd jelleg azért kellett, hogy a török elől védekezni tudjon a nép. A védekezés ideje alatt bevitték a szalonnájukat, búzájukat, lisztjüket, és ez azóta is így van. Minden kedden nyitva van a padlás, s akinek ott lóg a szalonnája, akkor vághat belőle. Olyan illat volt abban a helyiségben, már sajnáltuk, hogy nem jelentkeztünk be előre, akkor lehetett volna kóstolót is kérni.
Hasonlóképpen hatalmas ládáik is itt vannak elhelyezve a lakóknak, szép régi feliratokkal. Ebben tárolták a gabonájukat, s még a mai napig használják.
A templombelső is nagyon szép, meghitt, igazán érdemes megnézni, s érdekessége még, hogy unitárius templom. Errefelé ez a vallás maradt meg.
A világörökség része!
Ottjártunkkor találkoztunk a bejáratnál két biciklis sráccal, akik biciklivel, Magyarországon keresztül Csehországból érkeztek. Hát mit mondjak...... minden elismerésem a fiatal kalandoroké.