2013. augusztus 14., szerda

Schneeberg kör - a Weichtalklammon át

Már a kiírás óta készültem erre a túrára, előzetesen már nézegettem képeket a Weichtalklammról, és vágytam megmászni a szurdokot. Bettivel már előző este birtokba vettük a menedékház lágermatracait, 10 eurós árért aludhattunk egy szobában csomó fiatal és horkolós pasival. A wc és fürdő megfelelő, az ágyak kényelmesek, csak hálózsákot kell vinni. Fél hétre rendeltünk két nagy bögre kávét, aztán negyed nyolcas indulással kezdtük meg a túrát. A rendezőtől használható térképkivonatot is kaptunk, és a jelzések is mindenütt jól követhetők, így az útvonallal ilyen szempontból nem volt gond.

Pár perc múlva már a menedékház előtt elhaladva emelkedni is kezdtünk, és köves sziklás úton közelítettük meg a szurdokot. Már az első kanyarnál lenyűgözött a sziklák ölelése, változatos formája, a dzsungelhez hasonlító buja növényzet, néha meg mintha barlangban jártunk volna annyira összeszűkült a sziklafal a fejünk felett. A patakmederben mentünk, elég jól lehetett kerülgetni a vizet, és a kapaszkodók is mindig megfelelő helyen voltak. Igazán vadregényes az égbe nyúló sziklafalak között mászni.


A piros jelzés néha extrém helyekre invitált bennünket, de nagyon élveztük a mászást. Létrák itt, létrák ott, néha tíz körömmel kapaszkodtunk, de alapjában véve nem volt nehéz a szurdokban mászni. És persze annyira lenyűgöző, csodálatosan szép alkotása a természetnek, hogy örvendeztem lelkendeztem egyfolytában. Vízesés alatt átbújva közlekedni, azért nem egy mindennapos dolog. Tetszett iszonyúan, ez a legjobb kifejezés.

Szemerkélő eső volt, és a víz amúgy is mindenütt csöpögött a sziklákról, meg ahogy a patak csobogott a köveken. Melegünk volt a hátizsák alatt, nagyon párás volt a levegő is. Barlangok, üregek, és még mindig csak mászás fölfelé, és tovább. Amikor azt hittem vége, mert erdős rész következett,  csalóka volt, mert aztán megint folytatódott még jó hosszan a szurdok. De egyszer csak felértünk egy murvás útra, és itt már tényleg vége volt. Kicsit sajnáltam is, annyira élveztem. Ezután - természetesen mindig csak fölfelé, hiszen a 2600 méterre csak fel kellett valahogy jutni - szürke kövek között vezetett az ösvény, de abban is víz folyt, és forrás is akadt. Jó friss tiszta víz volt benne, hosszú csövön jött ki, jót lehetett inni belőle.

Ezután már tényleg erdei szakasz következett, sok magas fenyővel, és jó meredeken fölvezető ösvénnyel. Az ösvény kicsit szerpentinesen kanyargott, hogy könnyebb legyen a följutás. Elértük a Kienthaler menedékházat, itt már 1380 méternél jártunk.

 Irtó hangulatos, egy hatalmas szikla van mögötte, benne helyes kis ágyak, asztalok, egy recepcióhoz hasonló kis pultnál pedig a pecsétek. Nyomtunk, aztán mentünk.

Itt előzött le bennünket 3 futó, és megrökönyödve néztem, hogy bírnak felfele szaladni. A terep megint változott, másfajta fenyők vettek körül, aztán hamarosan már a törpefenyők birodalmához érkeztünk. Jó idő volt, de a Schneeberg már előrevetítette a maga időjárását, ködbe burkolózott. Innentől már füves-sziklás úton kapaszkodtunk, még jó, hogy vannak a magas botok amik jelzik az utat, mert a ködben néha csak azokat láttuk. Betti kicsit előrement, és már alig láttam. De aztán eltelt egy pici idő, és alattunk kisütött a nap, és szép lett a kilátás. De erre a szép nem is jó kifejezés, gyönyörű szép. Mi meg csak baktattunk felfele, már a dzsekit is fel kellett venni, hűvösödni kezdett ahogy a csúcs felé közeledtünk. De a csúcs, csak nem akart megérkezni, pedig már láttuk, és azt hittem mindjárt fölérünk. Ez a rész nagyon csalóka volt. És persze elég meredek is, így kapkodtuk a levegőt.


Fölértünk végre, és a ködben előbukkant a csúcsot jelző kereszt is, aztán már csak a harcra emlékszem, amit a széllel vívtunk. A gerincen közeledtünk a Fischerhütte menedékházhoz, (2049 m) ahol végre megmelegíthettük lefagyott kezeinket. Mert hiába nem fáztam rövid nadrágban és dzsekiben, meg a kapucnit is a fejünkre húztuk, azért a kezünk lefagyott az óriási szélben. Alig bírtunk menni benne, annyira fújt. Viszont nem kaptunk esőt, ahogy az előttünk felérők mind megkapták, jéggel kísérve.

A menedékházban felmelegített a forró tea, egy jó kis ebédet is bevállaltunk, és elücsörögtünk majdnem egy órát. Valahogy nem volt kedvünk kimenni a szélbe. Aztán csak nekiduráltuk magunkat, és újra harcoltunk az elemekkel, most már lefelé a másik oldalon. Jó sokat lementünk, a meredek köves-füves ösvényen, nagyon nagy szélben, amikor megtörtént nálam a tragédia. Olyan nyílt kitett rész következett, ahol egyszerűen beparáztam, a tériszonyom erőt vett rajtam, és nem volt más megoldás, mint kis nyöszörgés után visszamenni a tetőre. Bettinek nagyon nem volt kedve hozzá, de mivel levegőt sem kaptam, mert a pánikroham ezzel jár, nem hagyott magamra. Szidtam Imrét, hogy nem szólt erről, és nagyon féltem, hogy jutok le a hegyről. Azt is megfogadtam, ha egyszer lejutok, többet nem jövök, de persze a kényelmes fotelban ülve beszámolót írva már másként látom, és mennék ismét. És hát persze a túrát is akartam teljesíteni valahogy.

Szóval megint föl, így a szintet bőven túlteljesítettük, ismét harcoltunk a széllel, szuszogtunk fölfele, főleg én, aki épp levegőt sem kaptam. Aztán a csúcsról visszaindulva ugyanazon úton, ahol fölmentünk, már jobb lett, a nap is kisütött, és minden rendben volt. A puha füvön, mintha vastag szőnyegen járnánk, nagyon jó volt menni. A kövek lefele már sokkal jobban csúsztak, így nagyon óvatosnak kellett lenni, ha nem akartunk egy bokaficamot. Elérkeztek a törpefenyők, láttunk közelről zergéket, és mivel sütött a nap, teljes volt a kilátás is minden irányban. Ismét elértük a Kienthaler menedékházat, majd leereszkedtünk a fenyők között. Most nagyon jól jött volna a bot, igazán térdmegviselős volt a meredek lejtő. De nem hoztam magammal, mert a szurdokban akadályozott volna. Leértünk a murvás útra, ahol a szurdok véget ért, és innen már az eredetileg kiírt útvonalat követtük, nem a szurdokban mentünk lefele.


Folyamatosan imádkoztam Istenhez, hogy ne legyenek tériszonyos kitett részek, mert akkor itt öregszem meg a hegyen. Aztán eszembe jutott, hogy már megöregedtem enélkül is, így kicsit jobb kedvem lett. Egy fölöttünk elhaladó helikopternek integettem, hogy vigyen le a hegyről, de nem hallotta. Betti jót röhögött, és most már térdet nem kímélve kanyarogtunk lefele az erdőben. Hát bizony néha a sziklafal szélén, de szerencsére ezek nagyon kis szakaszok voltak, és az út szerpentinesen mindig befordult az erdőbe. Már öt óra körül járt az idő, egészen sötét volt a fenyők között, és a térdem is lassan de biztosan fájni kezdett. A bevett fájdalomcsillapítónak már elment az ereje, és a porcok vándoroltak a térdemben. De már ez sem számított, csak az, hogy mindjárt leérünk. Öröm volt megpillantani a menedékház tetejét, a folyót, és elrebegtem egy hálaimát amikor egyenes talajt éreztem a lábam alatt.


A rendezői oklevél, és szép kitűzőt azért megkaptuk, hiszen a táv így is megvolt, a szintet meg még túl is teljesítettük. Végül fél ha körül landoltunk a célban, de ebben benne volt egy órácska ebédszünet, és félórácska szarakodás is Így nem egészen kilenc óra alatt sikerült a teljesítés. Annak ellenére hogy féltem, és más úton jöttünk le, mégis visszamennék, mert nagyon nagy élmény volt. Köszönöm a rendezést, jövőre is ott a helyünk. A fáradtság csak másnap, izomláz formájában jelentkezett nálam, és harmadnap is nehezemre esett lépcsőn járni.

Nos, ez csak az én történetem, ezt azoknak szánom főleg, akik nem mernek esetleg vállalkozni erre a túrára. Bátran jöjjenek, nagyon szép és megéri. És én bizony egyszerű háziasszony létemre büszke vagyok még erre a gyengécske teljesítésre is. Igazi magashegyi túra, a megmászott szint több mint 2000 méter, a távolság 18,5 km volt.Bettinek köszönöm a jó társaságot, és a támogatás, Imrének a szervezést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése