2013. szeptember 30., hétfő

Kóstoltad már a töltött zsemlét?

Egy elfelejtett régi desszertet készítettem a minap. Túrós töltött zsemlét, mely aránylag gyorsan elkészül, finom, és leves mellé főételként, vagy desszertként is fogyasztható.
Hozzávalók:
4 db zsemle,1 cs. túró, 2 tejföl, 1 vaníliás cukor, 2 evőkanál kristálycukor, 1 tojás, 1 dl tej.
Elkészítés:
A zsemléknek levágjuk a kalapját. Kikaparjuk a belsejüket. Egy tálba öntjük a tejet, megmártjuk picit a zsemléket benne, hogy ne legyen teljesen száraz a külső héj. Nem kell eláztatni, éppen csak mártani.
A zsemlék belsejét egy másik tálba tesszük, hozzá keverjük a túrót, 1-2 kanál tejfölt, a cukrot, a vaníliás cukrot, és a felvert tojások habját, valamint a sárgáját is. Ezt a tölteléket visszatöltjük a zsemlékbe. Ha száraz lenne, tejjel hígíthatjuk, de óvatosan. Nem szabad folyósnak lennie. Töltelékállagú legyen. :-)
A zsemlék kalapját bevonjuk tejföllel, betoljuk a zsemléket a sütőbe, nagy lángon ropogósra sütjük.
A maradék tejfölbe porcukrot keverünk, s mellé kínáljuk.




2013. szeptember 26., csütörtök

Vöröskő 15

Még nem voltam a Vörös-kő túrán, épp itt volt az ideje, hogy ezt a környéket is bejárjam. A túra Leányfaluból, a Faluháztól indult, ahol népes sereg fogadott a rajtnál. Úgy látszik a jó idő, és Pest közelsége sok embert csábított túrázni. A nevezés 800 Ft volt, én picit drágának találtam, bár a szolgáltatás szőlőcukor, ropi és a túra végén zsíros kenyér volt, valahogy mégis. Lehet hogy azért, mert csak egy rövid távot mentem, s ennyiért akár 25 km-t is gyalogolhattam volna....
Leányfaluban mindjárt a piros jelzést kerestem meg, azon indultam fölfelé, természetesen emelkedőnek. Az itiner ígérete szerint, ebből volt bőven ezen a túrán. A 13,7 km-hez 723 m szint járt, ami nem kevés. Szóval emelkedtem egyre, végig szép házak mentén, aztán fel az erdőbe. Miután felértem, az első ponthoz, Csilláék fogadtak egy csomag ropival. Jól kiszuszogtam magam, aztán tovább a gerincen, megint csak emelkedve. Az útvonal mentén több forrás is volt, a Vörös Meteor, a Csaba kút, aztán a Hétvályús, és a végén a Rekettyés.
A talaj köves, sziklás, én szeretek az ilyenen menni, nekem izgalmasabb. A nagy emelkedés után, nagy lejtő következett szerpentines formában. Gyanúsan mélyre ereszkedtünk, meg is lett a böjtje.

A Hétvályús forrásnál lévő ponton megilletődve néztem fölfele, mert olyan meredek kaptató várt, amilyet már régen másztam meg.
Nem volt könnyű egyáltalán, bár az út száraz volt, és a gyökerek szinte lépcsőként szolgáltak. Elképzelem milyen lehet esőben, szinte négykézláb kell felmászni szerintem.
Igaz, fentről csodálatos a kilátás, mindig megéri hegyre mászni.
A tetőn haladva nemsokára megláttam a Vörös-kőt is végre, nagy nyüzsi volt a pont körül. Begyűjtöttem a pecsétet, fotóztam kicsit, aztán ismét lejtőnek ereszkedtem, keskeny erdei szerpentinen.
Az ereszkedés sem könnyű, jobban megviseli a térdet, mint a hegyek. No de ezek nem problémák, a lényeg, hogy remek volt az idő, szépséges a táj, fantasztikus a látvány a Dunára, szóval összességében nagyon jó kis túra volt. A jelzések végig jól követhetőek, a szervezés teljesen rendben volt. Az nem tetszett csak, hogy a sok emberből sokan hangoskodtak. Én a csendet szeretem, a túrákon sokkal inkább azt keresem. Az erdők mellett sok szép őszi kikerics nyílott, a kökénybokrok is kékültek, szóval szépséges volt a természet.

Miután a Rekettyés forrásnál lévő ponthoz tettem egy kitérőt, már csak a piros kereszten volt pár km hátra. Leányfalu megint másik arcát mutatta, szép házak, vagyis inkább villák között ereszkedtem a cél felé. A végén a Duna part is beletartozott az útvonalba. Még lehetett látni a fákon az árvíz maradványait. A bicikliúton érkeztem be a célba, ez azt hiszem a bicikliseknek - akik elég sokan voltak - nem nagyon tetszett. Bizony a túrázók nem figyeltek, és mentek középen nagy megelégedéssel.

A célban átvettem a kitűzőt és oklevelet, és nyugtáztam, hogy jó kis túra volt.

2013. szeptember 25., szerda

Kán

Kán. Egy számomra teljesen ismeretlen nevű faluban jártam a minap kirándulni. Szinte az Isten háta mögött van, bár környéke ismert. Kán Baranya megyében található, közel Orfűhöz, a Mecsek belsejében. Ne keressük a térképen, mert nem találjuk meg. Hivatalosan Hetvehely nevű faluhoz tartozik, és Goricánál kell befordulni ha keressük.
Üdülőfalu, kis házacskái nagyrészt nyaralónak vannak felújítva. Jelenlegi lakói ismerik egymást, szinte baráti a közösség, nincs kerítés, nyitva lehet hagyni az ajtót, idegen nem jön ide, csak ha hívják. Egy régmúlt időbe csöppentem, amiben még ember volt az ember, barát volt a barát, s az adott szónak jelentősége volt.
Ezek jutottak eszembe, amikor a falun végigsétáltam. Bár út alig vezet ide, mert ami idevezet, nem is út, inkább egy köves gödrös utacska, de aki akar idetalál.
Biztosan nem bánja meg, mert itt még megtalálja a csöndet, az egykori paraszti élet emlékeit.


A nyáron elutaztam Erdélybe, látni az ottani világot, de most rájöttem, sehova nem kell menni, ha a csendet keresem. Itthon is megtalálom mindazt, ami gyermekkorom nyaraira emlékeztet, amit a zalai nagyszülőknél töltöttem. Zöld réteket, a réten legelésző teheneket, nyugalmat távol a város zajától. Itt minden olyan egyszerűvé válik. A természet bölcs. Aki ennyire közelébe kerül, lelassul, átveszi a természet ritmusát, megéli az évszakok változását, a fák virágzását, a gyümölcs érését. Együtt él a természettel, ami mindennél többet ad, boldogabb, gazdagabb életet.

Többször visszagondoltam Kánra. Vajon hányan ismerik országunknak ezt a kicsi zugát, vajon hányan töltik itt a szabadságukat. Vendégházak pedig vannak, a vendéget is szívesen látják. Az egyutcás falu közepén lévő romkocsmában nyaranta - a híres francia majdnem hasonló nevű fesztiválra hajazva - megrendezik a Káni filmfesztivált. És bár a falunak hat lakosa van a fesztivál népszerű. Az Ács porta, a Maci-bár, mindenki számára nyitott, s neves művészek is felléptek már itt, s természetesen régi magyar filmeket is vetítenek a pajta mellett.

Fedezzük fel Kánt, hiszen annak ellenére, hogy mint falu megszűnt létezni, él, újjáépül, és várja a vendégeket.


http://www.kaan.atw.hu/

2013. szeptember 23., hétfő

Kinizsi Pál emléktúra

A Kinizsi Pál emléktúra napján sajnos más elfoglaltságom volt, pedig már régóta készültem erre a túrára, mert sok szép látványosságot ígért. Így aztán nem volt más hátra, mint a túra másnapján túramozgalomként teljesíteni, mert így is lehet. A kiírás letölthető innen:
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/sites/default/files/turamozgalmak2012/Kinizsi_Pal_emlektura.pdf
Csak ajánlani tudom, hiszen szép az útvonalvezetés, jók a jelzések, sok a történelmi látványosság, és nem utolsó sorban, nagyon tetszik a kitűző is. Az sem volt hátrány, hogy az előző napi túra miatt, jól ki volt taposva az ösvény mindenütt.
Még harmat volt, amikor Nagyvázsonyi vártól elindultam a kék jelzésen. A várat már többször láttam, így most csak megörökítettem egy fotón.


A vár mellett szép látványosság a fehérre meszelt kápolna is, kár hogy nem tudtam benézni. Van itt még postamúzeum, az is nagyon szép, de most inkább az erdőn át a következő ellenőrző ponthoz indultam, a Szent Mihály pálos kolostor romjaihoz, amit tábla is jelez.
A romoktól pici kitérőt tettem a temetőhöz, régi szép sírkövek vannak, s a reggeli fényben szép fotót ígértek.

A pálos kolostor romjai - amikor legelőször láttam - nagy hatást tettek rám, de még most is gyönyörűségesnek találom. Sok maradvány van, s szerintem lenyűgöző a látvány minden oldalról.




A monda szerint Kinizsi Pál egyik török rabjának váltságdíjából épült a kolostor, melyet a hadvezér az apósával alapított 1480 körül. A kolostor templomát Szent Mihály tiszteletére szentelték föl, s bár 26 személy eltartására is elégséges volt, a Veszprémi vár török kézre kerülése után megpecsételődött a sorsa. A kolostort lerombolták, felrobbantották, nehogy a török alapítson itt erődítményt. Kövei a várban, és a lakóházakban egyaránt megtalálhatók. Kinizsi Pált itt temették el, sírja feltárása után pedig a nagyvázsonyi vár kápolnájában vitték, ott található emlékköve.
A kolostor maradványain 1960-ban végeztek állagmegóvást, azóta - bár védett műemlék - nem törődik vele senki. A kolostorban hajdanán művelt szerzetesek éltek, máig fennmaradtak kódexeik.
A pálos romok után egy szép mezőn át visz az út, a reggeli harmatban gyönyörűek voltak az őszi kikericsek. Tele volt az egész mező.

Hamarosan - még mindig a kék jelzésen - a Szent Ilona templom romjaihoz érkeztem. Az Árpád-kori Tálod falu Szent Ilonának szentelt temploma a 13. század elején épült román stílusban. (A túra a román kori templomok mozgalmához is több pontot lefed!) Miután a települést elhagyta 1548-ban a lakossága, a templom pusztulásnak indult, s falaira rátelepedett az erdő. 1970-ben találtak rá a romokra, 2007-ben közel 37 év után történt némi állagmegóvás.




Tálod falunak még egy temploma volt, ahova ismét egy réten áthaladva jutunk el tovább a kéken. Ez a Szent Erzsébet kolostorrom, mellette a Kinizsi forrással. Ezt a romot más túrák is érintik, pl. a Művészetek völgye, így ez nem volt ismeretlen számomra.

Az állagmegóvás nagyon ráférne, elég cefetül néz ki. Alapítása a Gyulaffy család nevéhez fűződik, 1324 körül. A pálos rend ennek a kolostornak adta Tálod falut. Később a pálosok elköltöztek, s helyükre ferences rendiek jöttek.
Innen az erdőben folytattam utam, hamarosan kiérve a Vigántpetendi műútra. Már messziről hallottam a bőgést, rally verseny volt éppen, kissé elidőztem az autókat nézve.
A túra egy hosszú kavicsos úton folytatódik a Csicsói erdészházig, ahol padot, asztalt találunk, itt fogyasztottam el reggelimet, ami már ebédnek is megfelelt.
Még nyugtáztam, hogy a kék túra pecsét megvan rendben, aztán továbbindultam.Itt már a zöld jelzést követtem, egészen Szentantalfáig.


A falu határában szőlők mellett vezet az út, persze megkóstoltam néhány szemet, hiszen csábított nagyon. Sajnos a legtöbbje még éretlen volt.


Érdemes szüret idején, vagy utána is ellátogatni ide, hiszen a tábla szerint több pince is van itt, ahol jóféle Balatoni borokat lehet kapni.


Innen tettem egy kis kitérőt az Árokfői templomromhoz. Most ilyen jól ki van jelezve, pár éve többször is kerestük, nem találtuk meg. Most megvan, s a jelzést nem tudom ki rakta ki, de mindenképpen hasznos volt.


Maga a rom szintén elhanyagolt állapotban van. Egykor Ároktő falu megszentelt helye volt, és a veszprémi káptalan birtokához tartozott. Kb. XIII. századi, román kori. Feltehetően a török időkben néptelenedett el a falu, s vele együtt a rom is elpusztult.


Szentantalfán még mindig a zöld jelzést követtem egészen a Szent Balázs templomromig. Közben persze fotóztam, hiszen már mindenütt ellátni a Balatonig, s a napos időben csodaszép volt a kilátás.


A szőlőkben szüret kezdődött, a jó hangulat rám is átragadt. A Szent Balázs templomromot is többször láttam már, többek között az Óbudavár túra is erre halad. Nagyon szép és látványos rom, megvan a hangulata, és jóféle energiák uralkodnak itt. Érdemes kicsit elidőzni a rom előtti padon, nézni a távolban a Balatont, hallgatni a csendet. Igaz, jól is esett pihenni, eléggé kaptatós volt fölfele az út.

A templom elődje egy XII. századi fatemplom volt, ezután épült román stílusban a kőépület. Különösen szép a gazdagon díszített pálcatagos csúcsíves kapu. A templomot és a községet itt is a török pusztította el. Kezdek haragudni a törökökre, mennyi szép érték ment tönkre miattuk.

A Szent Balázs romtól nagyon szép a kilátás a Balatonra. Innen az erdőn át vezet tovább az út, a piros romjelzés leágazás után egy lejtős úton jutunk le Dörgicsére. A falun áthaladva az első romhoz megyünk, mert ezen a szép fekvésű településen három rom is van. Egyik szebb mint a másik, de legszebb talán mégis az első, amit érintünk, a Boldogasszony templomrom.

Egészen messziről látszanak a hatalmas maradványok, s a mellett elterülő falmaradványok. A terület már az Ókorban is lakott terület volt. Dörgicse három faluból állt, Alsó- Felső- és Kisdörgicséből. A rom a Gernye-hegy oldalában található, 22 m magas oromfala figyelemre méltó.  A rom mellett kiépített pihenőhely, padok asztalok találhatók.
Továbbindulva a piros jelzésen haladtam, gyönyörű levendula ültetvények mellett.


Hamarosan a Felső-dörgicsei romhoz érkeztem, hazánk egyik legérdekesebb épülete ebből a korból.
Nem sokkal a honfoglalás után épülhetett, mint első keresztény templom a környékben. Az építészeti különlegességeihez nem értek, de magában is nagyon látványos. Mellette egyik oldalt templom, másik felén temető, így együtt szép, és feltétlenül meg kell nézni alaposan.


Dörgicséről Kisdörgicse felé haladva régi barokk kőhidat találunk, mellyel szemben kb. 100 m-re a Bere patak rétjén látható a Szent Miklós tiszteletére épült kisméretű templomrom. Kb. XIII. századi. Sajnos lefotóznom nem sikerült, mint ahogy a további érdekességeket sem.

Itt már a sárga jelzést követjük a Kossuth kilátóig, s Mencshely irányába haladva megint a piros jelzést. A jelzések egyébként végig jók voltak, s a leírást is jól lehetett követni. Nekem tetszett a füzet kialakítása is.
A Vöröstói elágazást elhagyva még egy kis gyaloglás, aztán ismét Nagyvázsonyba értem, befejezve a 30 km-es túrát.
Szép és tartalmas túra volt, szerencsére remek időjárást fogtam ki, ami emelte a túra szépségét.
Köszönöm a romokról kapott információkat a szervezőnek.



2013. szeptember 19., csütörtök

Gyilkosságok kastélya

Nemrégiben olvastam a Balatonedericsi Fekete kastélyról szóló rémtörténeteket. Mivel éppen a Káli medencében jártam, nem hagyhattam ki, hogy megnézzem magamnak.
A falu külterületén nem is egy, hanem két kastély áll. Egyikben szálloda működött, de már pár éve bezárt.

 A másik, az elátkozott , mivel több gyilkosság is történt itt.


A kastélyt Nedeczky Jenő saját bátyjától Istvántól vette meg, akit ugyan halálra ítéltek fegyveres felkelés előkészítéséért, de várfogság lett belőle, majd kiszabadult amnesztiával. Ekkor lengedezett a halál szele először a kastély fölött. 1867-et írunk.
Az első gyilkosság 1912-ben történt, amikor egy gulyás féltékenységből megölte kedvesét, a kastély szakácsnőjét.
A második gyilkosság- öngyilkosság volt, ugyanis Nedezcky Jenő önkezével vetett véget életének 1914-ben. Minden a 74. születésnapján történt.
 Ezt követően többször gazdát cserélt a kastély. Vág Jenő pesti ügyvéd 1928-ban költözött ide, s mikor feleségét rajtakapta egy másik férfival, öngyilkos lett. Ez volt a harmadik gyilkosság, igaz, megint önkézzel történt.
Az özvegy úgy vőlegényét viszont 13-szoros bigámiával körözték, de legalább nem történt gyilkosság, igaz az özvegy lóvéját magával vitte.
El is adta a kastélyt, egy nyugdíjas főtanácsosnak, aki a II. világháborúban kettős hírszerző volt. Ez lett a veszte, mert a front átvonulása előtti napokban lebukott, és 1945-ben öngyilkos lett. Ez már a negyedik gyilkosság.

Nos, az öngyilkosok kastélya most romos, elhanyagolt, elhagyott állapotban van a főút mentén, s csak az ilyen kíváncsi fáncsiknak - mint én - jut eszébe, hogy odamerészkedjen.
Az oldalkerítésen a kapu ledöntve áll, simán be lehet menni, az elvadult növényzet közé. Az egykori bejárat benőve, de az ösvény még megtalálható. Itt lépegettem óvatosan, s bevallom féltem is egy kicsit.
Mindennek a tetejébe megszólalt valami síron túli hang, vijjogott, sikoltozott, s bizony inamba szállt a bátorságom, s nem mertem tovább menni.
Ráadásul büdös volt, pont olyan szag, mint a döglött állaté. Vagy döglött emberé?...... nem volt kedvem semmiféle halott hajléktalant megtalálni.
Inkább kimentem a szőlők mellé, s kívülről próbáltam körbejárni. A kastély hátsó részén aztán megoldódott a rémisztő hang rejtélye. A szőlőtáblákban hangszórók voltak telepítve, s felváltva szólt belőlük a sikító vijjogó hang. Nem tudtam röhögni.

Ha valaki ezek után, vagy pont ezért mégis szeretne itt lakni, a kastély eladó 220 millióért.
S ha szerencséje van nemcsak kastélyt, lakókat is vásárol, hiszen mint tudjuk, a szellemek visszajárnak. :-)

Az információkat itt találtam: www.turautak.com





2013. szeptember 18., szerda

Biciklivel a Káli medencében

A Káli medence évszakok fotópályázatán nyert II. helyezésemmel két éjszakát nyertem Kővágóőrsön a Balogh apartmanházban. Ezt használtam ki, és biciklivel jártam körbe a varázslatos tájat. Igaz, az 55 km-es tekeréssel megfájdult a hátsóm, de megérte, nagyszerű helyeken jártam. Volt ahol sokadszor, volt ahol először. Csak ajánlani tudom mindenkinek, töltsön el itt néhány napot, telefon, internet és tévé nélkül. Nekem pozitív energiákat, feltöltődést, teljes kikapcsolódást nyújtott.
Igyekeztem a "Magyar konyha" c. újság ajánlása szerint a környékbeli jó evő- és ivóhelyeket felkeresni, párat talán sikerült is, igaz, az én ízlésem nem mindig egyezett a Magyar konyháéval.

Kővágóőrs kicsiny falu, ha a Balaton északi partján közelítjük meg, akkor Révfülöpnél kell lefordulnunk. Érkezésemkor esett az eső, így a falut és a vacsorázóhelyeket először autóval fedeztem fel, majd miután elállt az eső, és félig kiolvastam Fábián Janka egyik könyvét, gyalog indultam vacsorázni. A Káli ház étterem - mint ajánlott jó hely - nekem sem kint, sem bent nem jött be. Szürke-marhát ettem vadasan szalvétagombóccal. Szerintem nem volt friss egészen, bár jóízű volt, mégis felejthető. Vendég nem volt, így a pincér igyekezett jó hangulatot teremteni, de ár-érték arányban nem teljesített jól.


Másnap kora reggel kisétáltam a falu szélén lévő (Köveskál felé)  Kőtengerhez, és a Balatoni kék nyomvonalán tettem egy sétát az energiát sugárzó kövek közt. Szép kilátás, harmatos fű, pazar reggel.

A délelőtti édes semmittevés után nyeregbe pattantam, és elkerekeztem a falu másik szélén lévő (Kékkút felé) Mosóházhoz. A múlt nyomait felfedezni mindig jó mulatság, és kulturális élmény. Azért jobb, hogy ma már létezik mosógép. A mosóház már az 1700-as évektől működött, egy földalatti forrásból mostak hetente kétszer, 3-6 órát az asszonyok. A mosóház a Theodóra tanösvény része.

Kis tekerés, és máris a Kékkúti ásványvizet ittam, a forrás nyílt, a víz finom, a falu édes. Szép házacskák, dombok, kilátás, tuti falusi idill. Jó kis apartmant is láttam, mely pályázati pénzen szépült meg. Ilyenben szívesen laknék, nincs is más vágyam, mint egy takaros falusi ház domb tetején, erdő szélén, nagy terasszal, kemencével.

Kékkúthoz enyhe emelkedőn kellett tekerni, aztán egy mozdulattal a falu közepén lekanyarodtam a főútról, és jót gurulva máris a falu szélén legelésző lovak közt kerekeztem. Olyan szép látvány ahogy legelésznek, megbámulnak, körben a dombok, a réten virágok, s közben süt a nap.
Megint elkaptam a kék jelzést, aztán vissza a főútra, betekertem Salföldre, hogy itt is megcsodáljam a szép házacskákat, az állatfarmot, a templom süvegét.
Sokat túráztam a környéken, most nem tértem ki a temető melletti kőtengerhez, sem a Pálos kolostor romjaihoz.

Innen vissza a Kékkúti elágazóhoz, majd jobbra fordulva Mindszentkálla felfedezése következett. Egy kocsmába beültem egy kávéra, és az itt töltött félóra vígjátékba illő jelenetén még több órán át röhögtem.
A kocsmároslány feszülős pólóban, hasán zsírpárnával, haja lenőve, zsírosan, főzte nekem a kávét, miközben apja az udvaron lévő asztalnál pénztárgépblokkokat pakolgatott. A lány átment a házba vízért, közben apja mellett elhaladva elmormolt egy "utállakbaszdmeg-et". Aztán a szél feltámadt, a blokkokat szétvitte, apa káromkodik, lány beszól: én aztán nem szedem össze. Közben újabb vendégek érkeznek, kávét innának. A három suhanc türelmesen vár, majd a kész kávéhoz tejet kér. A csomókba összeugró tejeskávé látványához a lány csodálkozva kérdezi "vajon mi baja lehet a tejnek?" (30 fokban mi törtéhet a tejjel) Aztán hangosan kiált apjának: "rossz a tej baszdmeg!" Apa visszaszól: te aztán szépen megmondtad. Látszik hogy kocsmárosnak születtél.
No, a történet ennyi, a kávé szar volt, de a vidámság elkísért még egy darabon.

Végigjárva a falut megérkeztem nemsokára Szentbékállára, ahol leszálltam a nyeregből ismét, és a Kőtenger fotózására indultam. Megint kerülgetett a kék jelzés, nagyon szép útvonalon halad. A kövek érdekesek, remélem jó energiát sugároztak. Elég sok turista volt, köztük hollandok, németek és románok is.
A Kőtengernél táblákon leírás, és tanösvény, mely összeszedi a látványosságokat. Egyedül az a zavaró, hogy a szemetes tele, és nem ürítik időben.


Van itt templomrom, palotarom, és kilátó is, azokat nemrég láttam, és biciklivel nem igazán jó célpontok.
Maradtam az aszfalton, és egészen Köveskál határáig tekertem, ahol a Pálffy család borteraszán töltöttem jó pár órát borkóstolás címén. A borok finomak, a borász felesége tündéri, Pálffy Gyula pedig szimpatikus jó gazda, aki szereti amit csinál, és szerintem a végeredmény azt mutatja, jól csinálja a dolgát. A borok mellé kínált paraszttál tartalmas, ám kicsit borsos áron kínálják. A borok sem olcsóak, de minőségiek. Kedvencem az olaszrizling válogatás volt.
 http://www.palffypince.hu/



Köveskálról még egy hosszú tekerés következett, Káptalantóti, Nemesgulács és Badacsonytördemic érintésével. Sajnos az Istvándy pincészet meglátogatása elmaradt, ahogyan a Köveskáli Kővirág étterem is, de legalább lesz miért visszajönni.
Tekertem viszont szőlők között, gyümölcsfák alatt, a dombokról mindenütt a Balatont látni. Nagyon tetszett, élvezetes csendes ilyenkor a környék. Igazából egy sajttermelőt kerestem, amit nem találtam meg, de találtam helyette másikat, visszafele Káptalantótiban.
Kalamár János nagyon kedves vendéglátó, ilyet ritkán találni, ajánlom mindenkinek. Évike a felesége, igazi sajárusnak termett.  És még a sajtok is nagyon finomak. (Megtalálhatjátok őket szombaton a Köveskáli, vasárnap a Káptalantóti piacon. Isteniek a sajtjaik!) A kecskesajtot annyira jól csinálják, sem kecskeíze sem kecskeszaga nincs. Csak finom sajt, füstölve, köménnyel, natúr, érlelten, frissen, stb. A házigazda jó pohár borral is megkínált, így nem esett jól a visszatekerés, pedig sietni kellett, mert a nappalok rövidebbek.
Jó kis nap volt, tartalmas, gasztronómiai és kulturális élményekben gazdag.



2013. szeptember 8., vasárnap

GRAD vára

Egy hirtelen ötlettől vezérelve hétvégi kirándulás keretében kiruccantam Szlovéniába, Grad várát megnézni. Az egykori magyar vár környékén éppen bicikliverseny volt, a vár szolgált rajt és célhelyül, így kellemes zene, és nyüzsgés fogadott.
Bizony minden elismerésem a bringásoknak, mert hegyre föl-völgybe le, ez jellemzi a környék kiváló aszfaltos útjait.

Autópályán egészen a határig lemehetünk, aztán Muraszombat irányába, majd onnan még bő 20 km után erdős szerpentines úton érkezünk Gradba. A környéket máris imádni fogjuk, ahogy írtam az utak kiválóak, jól kitáblázottak, és a dimbes-dombos környék gyönyörű. Ápolt házak, utcák, sok-sok virág a falvakban, szőlők, rétek, nagyon szép a határ menti Szlovénia.
A szív fájdul meg, hogy egykor a mi országunk volt, ma pedig már vendégként gyönyörködhetünk benne.

Grad, magyarul Felsőlendva területét III. Béla adományozta a szentgotthárdi monostornak, s már 1208-ban említik. A várhoz tartozik egy templom is, melyet a cseh király katonái elpusztítottak. Amikor Amadé Miklós megnyerte Hodos melletti csatáját, megszerezte a birtok uradalmát is.

A család kihalása után a Széchyek tulajdonává vált, akikkel I. Lajos király elcserélte Éleskő (nemrég írtam róla a Felvidéki váraknál) és Miskolc uradalmáért. Tartozott hozzá 73 falu is, nem volt kicsi birtok. A várat tulajdonosai szépen bővítették, de a 17. században többször is elfoglalták, majd a török fosztotta ki. Később kuruc kézre került, majd a Batthyányi, a Szapáry és később a Széchenyi családé lett, akik az első világháborúig voltak tulajdonosai. A két háború között Hartner Géza gyáriparos a tulajdonos, majd a Vörös Hadsereg használja. A háború után államosították, később gazdátlanul romlott az állapota. Felújítása 1995 óta tart.


Jelenleg felújítás alatt áll, nagy része már elkészült, kiállítások helyszínéül szolgál, (pl. takácsok, és bognárok munkájának bemutatása)  de van benne borkóstolásra alkalmas pince, esküvői helyszínként szolgáló nagyterem, és szebbnél szebb lakosztályok is lettek kialakítva. Még sok munka van hátra, de a fejlődés látszik, és jó érzés a szép fehérre meszelt folyosókon sétálni.

365 szobájával Szlovénia legnagyobb vára, és érdekessége, hogy nem látjuk messziről, nem hegycsúcson áll, hanem egy domb tetején erdővel körülvéve, s a parkolóból lejtőnek lehet megközelíteni. Körülötte 4 km-es tematikus tanösvény is ki lett alakítva, mely kápolnákat, más látnivalókat is érint.A várat őspark veszi körül hatalmas fákkal, de védett ciklámen is nyílik bőven.


A vár nem véletlenül épült oda-ahova, hiszen a Szent György törésvonalak itt sugároznak erős, jótékony energiát a földből. A vár központi udvarán táblák is vannak kihelyezve, melyik ponton melyik betegség kezelésére hatnak jótékonyan. Nos, egyik indokom ez volt, hogy éppen ide kirándultam.

A vár egész területén négy nyelvű információs táblák vannak kihelyezve (a szlovén mellett németül, angolul és magyarul is olvashatunk mindent) a 3 EUR belépő megváltásakor pedig magyar nyelvű leírást is kapunk.


Grad egészen közel van a hármas határhoz, így azt sem hagyhattuk ki, hiszen már kétszer jártam ott, egyszer a szlovén oldalról, egyszer pedig a "Vendvidék" túra keretében  magyar oldalról közelítettem meg.
Most az osztrák oldalról is meghódítottam, a 387 m magasan elhelyezkedő hangulatos hármas-határkövet.
A hármas-határ, (szlovénul. "Tromeja",  németül pedig: "Dreilandereck") nagyon jól ki van táblázva, kedvelt kirándulóhely. A határkőnél kiépített étkezőhelyek, padok, asztalok és információs táblák találhatóak.

Magyarországról Felsőszölnökről közelíthetjük meg turistaúton. Most Ausztriából Tauka községből hódítottuk meg. Érdemes ezeket a kis határ menti szlovén és osztrák falucskákat is felkeresni, mert szépek, gondozottak, s minden másodikban falunapot tartanak, zenével, sörrel, hangulattal.
Azt azért meg kívánom jegyezni, a három címer közül a magyar a legszebb. :-)