2013. november 22., péntek

Lővérek 25

A múlt hét végi ködös időben elég nehézkesen érkeztem Sopronba, ahol bakancsavató túrán voltam. Egy rövidebb távval, potom 25 km-rel próbáltam ki az új túrabakancsom, de mondhatom, majdnem sírás lett a vége. Fél tízre sikerült a rajtba érni, mivel már jártam a Lővérek 42-es távján, ismerős volt az iskola, ahonnan a túra indult. Gyors nevezés, aztán már bandukoltunk is Sopronbánfalva felé. Sajnos a kolostorhoz nem megy fel a jelzés, pedig nagyon szép, és érdemes lenne arra vinni a túrát. A jelzések egyébként is érdekesek a Lővérekben, de mivel jó leírást, és térképvázlatot is kaptunk, a kettő együtt elegendőnek bizonyult. Bánfalva után hamarosan Ágfalvára érkeztünk, ahol a helyi kocsmában vártak minket a pontőrök.
Ittam egy finom kávét, pecsételtünk, és folytattuk a túrát. Némi fotózás a háborús emlékműnél, aztán pedig a Hegy utcán. Tetszetek a régi utcaneves táblák, ahol még németül is megvan a kiírás. Az utcában németül beszéltek az emberek, hiába no, a történelem szele itt elég jól fújdogál.

Az idő még mindig ködös volt, de nem volt viszont hideg, meg hát túrázni mindig lehet mindenféle időben, csak úgy kell öltözni. Itt még a bakanccsal sem volt gond, bírta a kis sárt, a dombnak fölfelét, szóval haladtunk a túrán szépen előre.
A túra aránylag szép vonalvezetésű, kedves falukon halad át, sok része az erdőben, és vannak látványos részei. Ilyen volt a következő ellenőrző pont is, a Fehér Dániel forrásnál, Brennbergbánya szélén.
Ápolt, rendezett hely, régi nyaralók közt érkeztünk ide, nagy részük eladó, hiszen az egykor itt vásárolt kis házak tulajdonosai már megöregedtek, és manapság nehéz még egy lakást is fenntartani, nemhogy kettőt. Pedig csábító környék, friss vizű patakkal, erdővel, nagyon tetszett nekem.
A műút előtt fotóztam le a bányászemléket.
A bányákat már rég lezárták, de a környéken jellegzetes bányászházak emlékeztetnek a múltra. A műúton, majd patakon átkelve a forráshoz értünk, ahol az esőbeálló alatt vártak minket a pontőrök, kenyerekkel felszerelkezve. Én nem tudok enni túrán, de ahogy láttam volt bőven választék. Szendrei Ferivel találkoztam itt, a földinek különösen örül az ember idegenben.

Megint emelkedőnek folytattuk az utat, szint volt rendesen, de legalább lehetett a bakancsot próbálni fölfele lefele egyaránt. Itt már nem volt mosoly az arcomon, kezdett fáradni benne a lábam. Mondjuk ez nem érdekel senkit, nem is részletezem, de az biztos, kell még pár túra hogy bejáródjon, pedig nem dörzsölt, nem nyomott, a lábam mégis fájt benne. De mindenhol. 
A hegyre fölérve tettünk egy kitérőt a Béke kilátóhoz, bár a ködös időben nem sok mindent lehetett látni.
Természetesen lefele folytatódott az út, s mivel a hosszabb táv is becsatlakozott már, sok túrázóval találkoztunk. Kissé szerpentines rész következett, szép tiszta erdőben, néha még a nap is kisütött.

Hamarosan a Várhely kilátóhoz érkeztünk, ahol az egyik rendező, Kardos Enikő osztogatta a pecsétet, és a müzliket, meg piskótákat. Az 500 m magas gerincen álló 2 km hosszú sáncvár a korai vaskor fontos lelőhelye. Szóval anno itt jártak a kelták...

Ebbe a kilátóba nem másztam föl, éppen elég volt másznom lent a földön is. Talán legközelebb nyáron jövök, hogy érdemes legyen fölmenni, ha már ilyen magas.
 
A kilátótól nem messze megnéztük a kora vaskori halomsírok belsejét, érdekes látni egykor hogy temetkeztek ide.

 Lejtő következett, de mondjuk már annak sem tudtam örülni. Elég lassan bírtam menni, a sietés amúgy sem erősségem. Azért csak odaértünk a Károly kilátó közelébe, ahol kis kitérővel megnéztük az Ágfalvi csata emlékét, pontosabban a Rongyos gárda emlékére állított szobrot.

Az Ágfalvi csata hősei fontos történelmi eseményeket vívtak ki, ezért Sopron még mindig a miénk. :-)
Itt a határmentén, egészen közel Ausztriához, még mindig elfog valami retro érzés, hogy tiltott terület volt régen. Ugyanezt érzem Kőszegen is, és nagyon nagyon élvezem ezeket a túrákat, valamiféle belső jelentőséggel bír, hogy szabadság van, és oda megyünk, ahova akarunk. Igaz, a túrázás maga a szabadság, de itt a határszélen nekem különösen.
A Károly kilátóhoz érkeztünk, aztán megint lejtős tekergős út következett, becsatlakoztunk immár a ciklámen tanösvénybe is.
Kereszteztük a sípályát, és néhány kilátópontot is, aminek a másnapi túrámon volt jelentősége.
Most már egészen közel a város fölött jártunk, szép rálátás nyílt a hegyről, de igyekeznünk kellett, mert a lábfájós bakancs, a kitérők, a fotózás elvette a szintidő egy részét. Sietve ereszkedtünk le a városba, de azért a kis barokk kápolnához még odamentem egy fotó erejéig.
A "Villasor"-on már nem volt elé jó fény a képekhez, pedig remek helyreállított húszas évekbeli villák mellett ereszkedtünk lefele. Aztán már benn is voltunk a célban, megkaptuk az emléklapot, melyen a tévé torony nem tetszik, de a rendező egyesületet szimbolizáló macska igen.
Finom virsli, tea és sok ismerős arc fogadott, jó kis túra volt, pontos rendezéssel, szép látnivalókkal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése