2014. január 31., péntek

OKT Szajki tavaktól - Sümegig

Hajnali ébredés, napfelkelte, csodás reggelnek indult. Bár mínuszok voltak, jókedvűen indultam a mai túrára. A tavak központjánál megtaláltam a pecsételőhelyet, pont az erdészházzal szemben. A házból 6 db kiskutya bújt ki a kerítésen, édesen játszottak, csaholtak, vidámmá téve a reggelemet.

Aztán indulás, erdő erdő és erdő. Balra, jobbra, megint balra, nagyon hosszan gyalogoltam erdőkben. Csak az úton lévő jég mutatott változatos képet. Hol aszfalton, hol földúton, de mindenütt jeges volt az út. Már reggel korán láttam szarvasokat, aztán később őzet, rengeteget. Csordákban vonultak át előttem, fantasztikus látvány. Az erdő fehér lepellel borítva nagyon szép látvány. Tisztul a tüdő, tisztul az agy. Jó így gyalogolni. Megint szép napos idő lett, örültem hogy jó fotókat lehet készíteni.

A sok kanyargás ellenére jól követhető az út, térképet nem kellett elővenni. A kék jelzés felújítva, láthatóan, ahol kell, mindig ott volt.
Az erdőben sok vadászles volt, rendszeresen követték egymást. Kerestem egy szimpatikusat, ahol leülhettem reggelizni. Ezen a szakaszon semmiféle más lehetőség nincs, és bizony hosszú szakasz.
A vadászles megfelelő volt, kipakoltam a kis deszkámat, szalonnámat, de csak egy fél szeletet fogyasztottam el, mert közben teljesen lefagyott a kezem kesztyű nélkül. Bizony így ülve, pihenve nagyon hideg volt.

Gyorsan kellett továbbmenni, hogy ne fagyjak meg, de persze a mozgás rendbe tette a dolgot.
Végre elérkeztem az Ötvösi jelzéshez, a korlátra ráfestették, hogy kb. 1 km a kék pecsételőhely.

Kis változatosság, országút, vasúti híd, aztán megyeváltozás. Immár Zala megyében gyalogoltam, áttérve Vasból.

Az erdőbe befordulva meg is lett a pecsét hamarosan egy csupa kék jelzéssel teli fán.
Sajnos Ötvös falut elkerüli a kék, és a mai hosszú szakasz és a hideg miatt kitérőt sem tettem. Sajnálom, mert egy szép régi kastély van ott, és Szegedy Róza kúriája, mit majd máskor meg kell néznem feltétlenül. Bár ahogy hallottam, az enyészeté a valaha szebb napokat látott Széchenyi kastély, de érték, s ezt látni, felkarolni kell. Ha máshogy nem, hát felhívni rá a figyelmet.

Nyílt terület következett, hosszú földúttal, aztán kicsi aszfalt, és ráfordultam egy jó kis hófúvásos útra.
Ekkor egy pillanat alatt megcsúsztam a jégen, és már hömbölögtem is a földön zsákostul.
Hú, nagyon nem esett jól. A tegnap beütött térdemre estem persze, és a könyökömet is bevertem.
Sajnálgattam magam, de nagyon.

Sajnos, ez benne van a téli gyaloglásban, pedig elővigyázatos voltam. :-(
Szerencsére a kis zúzódásokon kívül nem történt nagyobb baj, így egy csokival vigasztaltam meg magam.
A nagy hófúvásokon alig tudtam fájó lábbal átvergődni. Közel volt a sírás....csak szóltam neki, hogy ne most jöjjön. Meg biztattam is magam, hogy kemény vagyok. Nem sok sikerrel.

Lassacskán beértem Kisvásárhelyre. Erről a faluról sem hallottam még soha, igaz csak nagyon kicsi falu, talán 20-30 házzal, a Marcal folyó mentén.  A falu közepén harangtorony, alatta a kék pecsétje.
Talán az elesés miatt, vagy mert hosszú volt a mai táv, most már kezdtem fáradni, csak a cél lebegett a szemem előtt.

A falu végén hatalmas öreg fák, de ez a látvány már nem motivált.
Kiérkeztem végre az aszfaltos főútra, és megpillantottam a vágyott látványt, a sümegi várat.
Igaz, még csak messze a távolban, de már látszott a cél.

Az utolsó méterek lassan fogytak, fáradt volt a lábam, mára elég volt. Hiába a második nap végén már kijött a fáradtság.
Az állomáson nem is időztem, csak kértem a pecsétet, és nem hagytam magam a jó melegben pihenni, hiszen még el kellett gyalogolnom a várig, ahol a felmentő autó várt rám.

Nehéz nap volt, de a végén mindig boldogsággal tölt el a teljesítés élménye.
A sümegi vár pedig annak aki nem látta, kötelező.

2014. január 29., szerda

OKT - Gércétől a Szajki tavakig

A január eleji kezdés óta nem is túráztam, így már nagyon vártam ezt a hétvégét. Azonban az időjárás, a hó és fagyhelyzet miatt aggódva és idegesen indultam el autóval hajnalban. No, de semmi gond nem adódott, és megkezdhettem a túrázást Gércéről, mínusz négy fokban, reggel 8-kor. Szép tiszta idő volt, minden hófehér, nagyon klassz túraidő. Örült a lelkem a hónak, és bár rettenetesen le voltak fagyva az utak, mégis élveztem.
Gyalogláshoz nem volt hideg, hiszen van sapka, sál, kesztyű, szélálló meleg dzseki, nem lehet az időjárás akadály. Sokkal jobb volt így, havasan, fagyosan, mintha sár lett volna. Ezen a szakaszon sok földúton kellett menni, ill. szinte csak azon, így örültem, hogy megúsztam a sárdagasztást. A falut elhagyva, erdő, majd a főutat keresztezve megint erdő, és sok sok erdő egész végig. Az első pecsételőhely a Rózsáskerti erdészház, pecsét rendben a kerítésnél. Természetesen szarvastehén csorda is volt, ahogy az az erdőben illik. Ma nagyon sok őzet, szarvast, és rókát, láttam, vadban gazdag nap volt.
Az erdészház elhagyása után egy kis síremléket néztem meg, mint látnivalót, egy erdész és felesége sírját, akik itt éltek.
Ha nem járunk a kéken, ilyet soha nem láthatunk, ehhez ott kell lenni, át kell élni, meg kell csinálni. Nekem ezek az apró dolgok tetszenek, és azok a kicsi falvak, amelyeket elkerül a főút, de a kék - nem.

A Banyafa mint látnivaló, megint csak a kéken járóknak lesz az, mert ezek az apró dolgok nem vonzzák a turistákat. De a sok sok apró nagyot tesz össze, és ez benne a szép. No meg a fehér erdő, a csend, a jó friss levegő, és már megint észrevettem, hogy elmúltak a görcsök, elmúlt a feszültség, letettem a stresszt.
Hamarosan a Hidegkúti erdészház kerítésén lévő pecsétet nyomtam a füzetembe, amikor a vadászok nem engedtek tovább. Váratlan és jelzetlen vadászat volt, de csak egy félórácskát kellett várni. Addig is beinvitáltak a vadászházba, ahol kényelmes melegben ehettem meg a reggelimet.
Annyira kedvesek voltak, meleg teát, friss kávét hoztak. Várni sem kellett sokat, miután ettem, ittam, már mehettem is tovább. Szép erdőben, kisebb emelkedővel folytatódott az út, bár ebben a szakaszban nem sok szint volt. Gyönyörűen sütött a nap, jó volt gyalogolni. Nemsokára beérkeztem Káld-ra, ahol természetesen még nem jártam. Igaz, nem sok látnivalót kínál, de így tudom bejárni az ország minden zegét-zugát, ahogy a blog kezdetekor ígértem. A faluban a kocsmában pecsételtünk, aztán egy hosszú nyílt szakasz következett.
Szikrázott a nap, fújt a szél, fülig be kellett húzni a dzsekit. Mezők, rétek, határ, így fehéren nagyon szép volt.
Egy bácsival elegyedtem szóba, aki megkérdezte, honnan, hová tartok. Nagyon kedves volt, igazi tájszólással beszélt, és ha lett volna időm kitérőre, még egy pohár borocskára is meginvitált.
Sajnos nem mertem bevállalni, még nem tudtam mikor érek a szálláshelyre, és nem szerettem volna ha rám sötétedik. De jót beszélgettünk, és ez is feldobta a hangulatomat.
És lám-lám az egyszerű falusi ember nem ítéli el a túrázót, hiszen ő maga is gyalog jár a hegyre, a pincéjéhez.
Kis idő múlva már Hosszúpereszteg utcáit róttam, aztán átkelve a 8-as főúton, megkerestem a pecsétet a templomnál.
Egy kis kápolna mellett mentem el, aztán a templom is meglett a dombon. Ezután hívtam fel szállásadómat, aki a Heni vendégház tulajdonosa. Innen már csak bő óra a Szajki tavak, igaz, az út egyre jegesebb lett.
Sikerült is egy nagyot esnem a szálláshoz közeledve, egy jó kis púpot szerezve a bal térdemre. Sajnos, ez benne van a buliban, bár egyáltalán nem örültem neki.
A tóhoz érve még sikerült pár szép fotót csinálni, még éppen jók voltak a fények, fél négyre értem oda.

Megállapítottam, hogy a Szajki tavak remek hely, sok kiadó nyaralóval, halütővel, kiskocsmával. Egészen jól lehet itt lazítani, meg is fogadtam, hogy tavasszal mindenképpen visszatérek.
A vendégház a második utcában van, közel a tóhoz, és a kékhez. Kellemes, barátságos meleg fogadott, finom gulyáslevest is kaptam, kár, hogy nem tudtam többet enni. Egy egész fazékkal rendelkezésre állt.
A kis apartman nagyjából felszerelt, de egy éjszakára tökéletesen kényelmes. A házigazda nagyon kedves, csak ajánlani tudom. Szállás: 4000 Ft/éj, vacsora: 700 Ft.
A jóleső fürdés, cipőszárítás, és vacsora után, pihentető éjszaka következett, hogy reggel újult erővel folytassam az utat.
Mai teljesítés: 30,3 km, szint : kb. 160 m.

2014. január 24., péntek

Kenjük kenyérre -aszalt paradicsomos vaj

Nagyon jó borászos könyvet vettem nemrég, híres borászok készítenek amolyan borkorcsolyát a boraik mellé. Van benne sok libamájas, töpörtyűkrémes, és minden más finomság, amihez csak néhány falat kenyér szükséges, és kész is. Innen az ötlet, hogy ha nem is borkóstolunk naponta, és nem is mindig bor mellé, hanem csak egy sima vacsorára is nagyon jó elkészíteni ezeket a kencéket. Egyszerűek, finomak, különlegesek. Természetesen ha egy kis bort is iszunk hozzá, semmit nem ront az ízén. :-)


Ha már unjuk a felvágottat, és nem akarunk drága sajtot, akkor vegyünk egy jó minőségű vajat, pirítsunk meg hozzá pár szelet apróra vágott bacon szalonnát, vágjunk össze néhány szelet aszalt paradicsomot (nekem saját eltett van otthon) sózzuk, borsozzuk, dobjuk fel egy kis apróra vágott snidlinggel, és máris kenhetjük a kenyerünkre. Pirítósra is nagyon finom, különleges, és nagyon egyszerű. Próbáljuk ki.
Arra vigyázzunk, hogy a baconbol kisült zsírt ne tegyük alá, mert akkor túlságosan folyékony lesz a vaj. Így is puha lesz kissé, mivel meleg a szalonnánk, és megolvasztja. Ezen úgy segítek, hogy néhány percre - ha már össze van keverve a hozzávalókkal - beteszem a fagyasztóba.
Isteni...


2014. január 21., kedd

Orecchiette tészta tizenöt perc alatt

Már megint előtérbe került a blogon a bakancs, pedig minden nap főzök.Most egy kis fakanál is jöjjön, egy könnyű vacsora receptjével. A sok főzős blog mellett alig merek recepteket leírni, nem vagyok sem profi szakács, sem profi fotós. Nem is akarok vetélkedni velük, csupán szeretném éreztetni a főzés örömét, élvezetét, a saját ötleteim alapján.
Gyorsan, finomat többnyire ez a mottóm főzésnél. Ettől élvezetes, és egy fárasztó nap után, stresszoldó levezető és nem tart sokáig.
Ezúttal a rég áhított orecchiette tésztát főztem meg, gyors raguval. A főzés ideje 13 perc, (a tészta tasakján található útmutatás szerint) ami alatt a ragu is elkészül.
A raguhoz a hűtőmben található anyagokból választottam, ezúttal füstölt sonka, cukkini, és koktélparadicsom lett az összetevő. No de menjünk sorjában....
A vizet felforraltam, egy kanál sót beletettem, és beleöntöttem egy fél zacskó tésztát. 3 személyre készül.
Néha megkavartam, hogy ne ragadjon le.
Ezalatt összecsíkoztam két kis szelet füstölt sonkát, melyet serpenyőbe ici-pici olíva olajba dobtam, hogy átsüljön, és a zsír is kiolvadjon belőle.
A cukkini felét meghámoztam, félbe, majd kis csíkokra vágtam.
Félbe vágtam a paradicsomokat, és félre tettem.
Amikor a sonka megsült, rádobtam a cukkinit, sóztam, borsoztam, végül a képen látható aglio-olio fűszerrel szórtam meg. Ez egy összetett kellemesen csípős fűszer, mely el is hagyható, vagy helyette kis csilipaprikát, bazsalikomot, fokhagymát használhatunk.
Összeforgattam a sonkát és cukkinit, 3-4 perc elég is neki, nem kell, hogy a cukkini szétfőjön, mert akkor puha lottyadt lesz. A paradicsomokat már csak a végén dobtam bele, hogy a héja ne jöjjön le.
Eközben a tészta megfőtt, leszűrtem, és öblítés nélkül ráöntöttem a serpenyőben lévő ragura.

Jól átforgattam, aztán jöhet a grana padana sajt reszelése. Ez is nagyon finom olasz fűszersajt, de olcsóbb mint a parmezán.
Az étel kész, 20 perc után asztalhoz lehet ülni. Finom, könnyű, de olcsónak nem mondanám, mert az orecchiette tészta eredeti olasz, és az aglio-olio fűszer is drága.
No de jó alapanyagból lehet finomat főzni, és érdemes E101 és társai nélkül vacsoráznunk.
Tehát a hozzávalók:
1 cs orecchiette (Sparban vásároltam)
1 evőkanál olívaolaj
2 szelet füstölt sonka
1 cukkini
6 szem koktél paradicsom
kb. 5 dkg grana padana sajt
só, bors, fűszerek.


2014. január 11., szombat

OKT Porpáctól - Sárváron át - Gércéig.

Negyedik túranapom reggelén óriási ködben autóztam a cél helyére Gércére. Alig láttam valamit az útból, sötét is volt még, elkeseredett és ideges voltam. Aztán segítőm kocsijával visszafele Porpác állomásig még mindig köd, halványan világosodott, de már látszott, hogy egész nap ilyen idő lesz. Az állomásra érkezve felpakoltam hátizsákom, fájó szívvel cseréltem le gyönyörű bakancsom a használt, vizes túracipőre, amiben nem fáj a lábam. Az állomás után mindjárt erdőbe érkeztünk, bár az aszfalt végig kíséri. Csényéig belekóstolhattunk a mai penzum aszfaltos részébe is, ebből mára több jutott, de én szeretek aszfalton gyalogolni. Ilyen csendes, forgalommentes helyeken nem rossz, főleg ha sár van.
A kilátás nem volt valami felemelő, inkább horrorfilm forgatáshoz volt megfelelő. Nyirkos idő volt, nem éppen túrázásra való, de próbáltam az élményekre koncentrálni. Csénye helyes falu, rendezett, tiszta, mint errefelé a legtöbb. A falu közepén 13 stációs kálvária van. Még nem láttam ilyen sík helyen, inkább csak dombokon.
A kék jelzés végig megvolt, annak rendje és módja szerint a templomot is megkerültük.
Kis fából faragott Betlehemmel emlékeztek a falubeliek a karácsonyra.
Még mindig tovább az aszfalton, kiérve a kereszteződéshez, jobbra fordulva már látható volt az bélyegzőhely, a Csényeújmajori kápolnánál. A majorság szebb napokat látott kapui, épületei sajnálatos módon pusztulnak. Ebben a ködben érdekes látvány volt.
Csényeújmajorról nem találtam a neten semmi információt, de látszólag grófi, nemesi uradalmi központ lehetett, az biztos, hogy menő volt régen itt a mezőgazdaság. A falut átszelő Gyöngyös patak környékén római kori emlékeket találtak, ez is arra utal, hogy élhető környék volt.
A pecsét megvolt a kápolnánál, ami búcsújáró hely.
A kápolna után a patak mellett balra hagytuk el az aszfaltot, és következett  a Gyöngyös patak töltése. Én élveztem a töltésen való gyaloglást, kissé misztikus rész volt, és elég hosszú is, de szerintem egyáltalán nem volt unalmas.
Egészen  egy zsilipig haladtunk, de ott keresni kellett a jelzést. A haladási irányunktól balra menjünk tovább (ez a töltésnek keresztben lévő földút) és meglesz hamarosan. Nemsokára beérkeztünk Sárvárra.
Ezek a jelzőtáblák végig kísérték utunkat, sajnos nem mindenütt jelölték a kéket. Ezt a Mária útra rakták ki, és nagyon szép lilára festett jelzések, és lila kapuk mentén lehet a Mária utat végiggyalogolni. Pusztán arra lennék kíváncsi, vajon hányan zarándokolnak rajta. Mi egy zarándokkal sem találkoztunk. Szép szép hogy a vallási turizmust is fejlesztik, de ennyi pénzt inkább a kékre lenne érdemes költeni. Ki kellene cserélni a rozsdás pecsét-dobozokat, frissen festeni a kopott jelzéseket, fejleszteni a kék mellett a szálláshelyeket, stb. Elvileg elindult már ez a projekt is, majd megírom, ha már látjuk az eredményét. Én pusztán a népszerűsítését vállalom, igaz, ezt ingyen és bérmentve. :-)
Sárváron kissé elkeveredett a jelzés, illetve többfelé is láttuk, később - már itthon olvastam, hogy több felé változik, pl. ezen a városi részen is. Ettől függetlenül nem volt nehéz megtalálni a vasútállomást, ahol készségesen pecsételtek nekünk.
Sajnos büfé nem működik, a kávéról maradt a további álmodozás. A wc-be nem érdemes bemenni, legalábbis a kifelé terjedő szagoktól én nem merészkedtem beljebb.
Viszont meleg volt, és leültünk a padra elfogyasztani a reggeli-ebédünket, ami szokás szerint szalonna, kenyér, némi retek, és mackósajt volt.
Nagyon kedves beszélgetőpartnerünk is akadt. A környéken élő emberek barátságosak, nyitottak, és szeretik a túrázókat. Továbbindultunk, átszelve Sárvár városát, sajnos ködben nézegettük a várat is, ahova feltétlenül érdemes bemenni. Én már láttam, nagyon szép a múzeum, kellemes élmény volt. Az arborétumba szintén érdemes egy sétát tenni, mivel nemrég jártam Sárváron, és mindent megnéztem, most inkább egy puccos kávézóba tértünk be.

Nem néztek ki a sáros bakancsomban, de azért kedvesek sem voltak. Igaz, valószínűleg fürdőző nyaralókkal találkoztunk.....
Hamarosan átkeltünk a Rába hídján, aztán Hegyközségnél körbejártuk az omladozó templomot, és balra Ostffyasszonyfa irányába folytattuk az utat, még mindig az aszfalton.

Később jobbra az erdőbe fordultunk be, kellemes erdei rész következett, nádassal, patakkal, és még mindig köddel.
Néhol erőlködött a nap, és a hőmérséklet is emelkedett egy kicsit. Nem volt sár, és az út végig követhető volt, bár a jelzések kopottak és ritkák.
Közeledtünk Sitkéhez, már csak azért is tudtuk, mert a réten áthaladva borosüvegeket, sörös dobozokat láttunk. Feltételezem, hogy itt sátoroztak a népek az augusztusi szokásos koncerten, de ide már nem jöttek el a takarítók. Kereszteztük a 84-es műutat, és hamarosan megláttuk a kápolna gyönyörűséges épületét.
 A kápolnához kitérőt kell tenni, feltétlenül megéri, a kék kereszt jelzésen. Utána a kék kereszten bátran haladjunk tovább, visszavisz a kékre. Szőlők, pincék között halad az út, és bizony jól jött, hogy nem voltam egyedül, mert az útra kiszaladó kutya jól megijesztett. Már nem kellett sokat gyalogolni, közeledtünk a mai túránk céljához, Gércéhez. Szerintem kevesebb volt a távolság, mint amit a tábla jelzett, mert sokkal gyorsabban odaértünk. A faluba beérve balra fordulva a főúton, hamarosan megtaláltuk az Önkormányzatot, melynek kerítésén található a pecsét. Mellette István szobra jelzi, itthon vagyunk.
Mai táv kb. 23 km, de jó érzés, hogy már a második szakaszból is teljesítettem az elejét. Legközelebb január végén innen folytatjuk.
A negyedik nap már kissé fárasztó volt, de egyáltalán nem unalmas. Szép időben biztosan látványosabb lett volna, viszont nem volt sáros a szakasz, és elég könnyen lehetett tájékozódni is.
Az új kék változtatások már jelzik a sárvári és sitkei kitérőt is, éppen most olvastam a turista magazin honlapján. Túra befejezése 14.15 Reggeli indulás: 6.30, gyaloglás kezdete: 7.30.
Folyt.köv.

2014. január 9., csütörtök

OKT Ablánc Malomtól - Porpác vasútállomásig

Ez már a harmadik kék túrás nap, Kőszegről autóval kora reggel a Szombathelyi állomásra mentem, majd busszal az Ablánci Malomig. Korán volt, álmos voltam, fáztam is.
 Az állomás meglepően szép volt, egy meleg pogácsával és kávéval próbáltam ébreszteni magam.
Gondoltam arra, hogy minek nekem ez az egész. Hány meg hány ilyen kora reggel lesz, amikor a hidegben nekiindulok. Aludhatnék a puha meleg ágyikómban, de én mégis itt ülök a buszon, nézem az álmos fejeket, és boldog vagyok, hogy túrázni mehetek.
Szabadságon vagyok, mások dolgoznak, én meg gyalogolok. Ismeretlen tájakon, ismeretlen emberekkel beszélgetek, és tényleg a szabadság végtelenül jó érzése fog el.
Úton lenni, megismerni, szabadon, kint a természetben, ez maga a tiszta szabadság.
A busz megállt, felkaptam a zsákom, és máris fordultam befele az aszfaltról az erdőbe. Gyönyörű napnak ígérkezett. Az égen egyetlen felhő sem volt, s míg odahaza ködös, párás szürke volt az idő, az Alpokalján szikrázó napsütésben túrázhattam egész nap.

Már sehol nem volt az álmosság, ahogy mozdulok, eltűnik a hideg, nincs már fázás, csak csend, friss levegő, és végtelen szabadság.
Magamban imát mondok, ó kék túra, de régen vágytam már rád. Hát elkezdtem, s minden percét élvezem.
A rőt barna leveles avart, a derék fákat, a forrásokat, a szökkenő őzeket. Minden napra jutott vad, minden napra jutott ismeretlen falu, apró látványosság, ami nincs benne az utikönyvekben.
 Előttem a szarvascsorda, épp csak sikerült lefotózni, a vadak gyorsak, fürgék, én pedig lassú, és álmatag voltam. De a csodás napfelkelte látványa, és az állatok felébresztettek, fotóztam, dúdolgattam, élveztem az erdőt.
A jelzések jók, híd alatt át, majd balra, követhető végig a kék. Igaz, ennél a repceföldnél elvesztettem a fonalat, de átvágtam, s utána megint megvolt a jelzés.
Szelestére érkeztem, de már fájt a lábam a bakancsba, nem volt kedvem kitérőt tenni a kastélyhoz. Utólag kicsit bánom, mert a megcélzott vonatot így sem értem el. No mindegy, egyszer már láttam, és szeretnék még visszatérni megnézni. Talán magába a szállodába egyenesen....
A faluban trécselnek az utcán az emberek, ráköszönnek a túrázóra, a túrázó visszaköszön, és azt hiszi, tudják, hogy ő kék túrázik.

Mindenesetre megállok egy út-menti keresztnél, ahol padok vannak, hogy a reggelimet, és egyben ebédemet elfogyasszam. Nekem a kora reggeli induláskor csak egy banán fér bele, és fél 11 körül eszek, ahogy megfelelő helyet találok. Ez egyben reggeli, korai ebéd is, így kibírom a túra végéig. A kulacsomban minden nap meleg tea, és a kaja minden nap szalonna. Kis paprika, retek, házi kenyér, mackó sajt. Ennyi elég a túrához. Nem fáj tőle a has, van benne energia. Aztán nap végén lehet jókat finomakat enni, megérdemeljük, kiéhezünk, és élvezzük az ételt addigra.
A pecsét a falu kocsmájában, a helyiek nem lepődnek meg a túrázón. Kedvesek, bár lehet hogy csodabogárnak tekintenek.
A falu végén új utak, körforgalom kialakítása, és alig hiszek a szememnek, igen a kék jelzés átvisz a körforgalmon.

Kissé veszélyes, de nincs forgalom. Aztán a vasút mellett össze-vissza kezdek csalingázni, követve a kék jelzést, ami igazából megvan, csak nem értem hogyan is következik.

Megint erdők, rétek, kékjelzés, aztán már látom az aszfaltot, és a Bögöt táblát. A lábam fáj, nem nyom és nem dörzsöl a bakancs, de a talpam ég, és ettől az egész lábam ólmos. Lassan, nagyon lassan megyek. Nem rohanás ez, csak kéktúra, ráérek. 
A falu elején a coop boltban a bélyegző, a hölgy amint meglát, már veszi is elő a pecsétet. Kedves, barátságos, ahogy a boltban iszogató férfiak is. Én is megkívánok egy fantát, hátha javít a fájó lábakon.
Innen már úgyis csak két km a mai cél, időm pedig addig még bőven. Megejtek egy pihenőt a bolt menti parkban, a padokon.

 Tetszik a kék. Írhatnám végig nagy betűkkel is, mert nagybetűs dolog az életemben. Bár még nagyon az elején járok, és lehet, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagy majd, ha szakadó esőben, vagy térdig érő hóban kell menni. Vagy ha nem találok jelzést, vagy ha jobban fáj a lábam, vagy ha csak bármi más gond akad.
De most még élvezem. Boldoggá tesz, és van valami felemelő érzés bennem, hogy én a kéken járok.
A pihenő után aszfalton folytatom az utat Porpác állomásig, ami egyben Bögöt állomása is.
Szép útmenti kereszteket látok mindenütt, ezeket fotózom lelkesen.
No meg a kéket. Híd tövében, fákon, köveken, útjelző táblákon, a legváltozatosabb helyekre festik fel.
Kereszteken még sosem láttam, talán nem illik, vagy tiszteletből nem festenek rá. Pedig úgy érzem, a kéken járásnak kellő tisztelete kell legyen, nálam még ez is beleférne.
Az állomáson meleg váróterem, a zsák már nyomja kissé a vállam. Csendben pihenek, rég nem jártam vonattal, mindig autó, vagy lábbusz az eszközöm. Még a vonatozást is élvezem, de azért örülök, amikor az állomáson meglátom az autót. Ez a nap is eltelt, megtett km kb. 20-22 km.
Szint nem nagyon volt, az idő napos, a szakasz tetszett.
Este a Kék Huszárban vacsoráztam. Az étel finom, nagy adag, a hely lehangoló.

2014. január 7., kedd

OKT Kőszegtől- Ablánc Malomig.

Második napon az előző 17 km-hez képest több gyaloglás volt tervezve. Reggel 7-kor még a kivilágított Kőszegen keresztül kezdtem a vándorlást, keresve a kék jelzést, a városból kivezető út felé. Hamar meglett, bár később észrevettem, hogy több helyen is van jelzés, más úton is ki lehet menni a városból.
Kőszeg főtere gyönyörű kivilágítva.

Lassan pirkadt, nagyon fújt a szél, fel kellett a gallért tűrni. Viszont tiszta idő volt, és a szép erdőkben, fenyők között kellemes volt a gyaloglás. Emelkedő nem nagyon esett erre a szakaszra, talán 160 m körüli, így kényelmes napnak indult.
A szép erdőkben jól jelzett utakon baktattam, őzikével is sikerült találkozni. A kék túrában az is jó, hogy minden napra jutottak állatok, őzek, szarvasok, ami nagy élmény.
 Az erdőben baktatva mindenféle házikókat lát az ember...

Az Ilona völgyben patakok források sokasága szépítette az erdőt, látható volt az Ilona vár földmaradványa, és egy érdekes Ilona szobor is útba esett.

A pecsételőhely Tömördön volt, ami egy nagyon kedves, rendezett kis falu. Még sosem jártam itt, nagyon tetszett. Ha le akarunk ülni, akkor tegyük meg itt  a faluban, mert később sajnos sehol nem volt lehetőség, sem egy pad, sem semmiféle piknikhely nem esett útba. A reggelit egy tuskóra ülve fogyasztottam el.
 Igazán tavaszias idő volt, ezt jelzi a tavaszi kikerics megjelenése is.

Tömördön van egy régi kastély, melyhez bementem fotózni, szép park veszi körül. Nem messze tőle még egy uradalmi épület van, jó lenne, ha nem hagynák őket tönkremenni. A kastély XVII. századi, barokk alapokra épült, és a Chernel család tulajdonában állt. Ők klasszicista stílusban építették át.  Az utcafronton két, a kert felől egyszintes, téglalap alaprajzú épületen copfstílusú részletek láthatók, a kertben csodálatos fenyőfajok. Az elhagyott medence, és a hanyatló állag sajnálatos, pedig nagyon hangulatos hely. 
 A falu egyébként kedves hely, a közepét szorgos kezek díszítették, Adventi koszorúval és Betlehemmel.

Kis emelkedőn hagytam el a falut, erdők, rétek következtek, majd Kincséd-puszta majorsága.

Volt sárosabb rész is, de alapvetően jó volt az út mindenütt. A szél felszárította a sár nagy részét, nem volt gond a gyaloglással.
Hamarosan megint patakot kereszteztem egy kis fahídon keresztül. Ez már az Ablánc patak, mely a mai túra végéhez, az Ablánc csárdához vezetett. Elhagyott erdei tábor mellett, és romos esőbeálló mellett vezet az út, ki a műútig, ahol a túrát befejeztem.
A pecsét a csárda kerítésénél rendben található. A csárda viszont régen bezárt, jelenleg kifosztva, szétrombolva szeméttel körülvéve fájdítja a szíveket. Kár érte, egykor szép lehetett, most pusztulásra van ítélve.
A kellemetlen élmény után nagyon szép meglepetésben is részem volt, s lesz is minden kék túrázónak, aki erre jár.
Egy kis fát találtam az út mentén, kék jelzéssel  megfestve, alatta táblával:
A kék túrázóknak ültetett gyümölcsfát András és Niki, és Indy, nem is régen, december 27-én. Ültess te is gyümölcsfát a kék mentén, szólt a felirat, mely egy nagyon szép kezdeményezés.
Remélem nekem is lesz módom folytatni ezt  a nemes gondolatot.

14.10-kor buszra szálltam, és bezötykölődtem Szombathelyre, ahonnan vonattal utaztam vissza Kőszegre.
Mai táv: kb. 24,7 km.
Pecsét Tömördön a falu közepén itt:
 Van új saválló dobozka is. Tömördön van mai kedvenc kék jelzésem, a borozó tulajdonosai jóvoltából.