2014. január 9., csütörtök

OKT Ablánc Malomtól - Porpác vasútállomásig

Ez már a harmadik kék túrás nap, Kőszegről autóval kora reggel a Szombathelyi állomásra mentem, majd busszal az Ablánci Malomig. Korán volt, álmos voltam, fáztam is.
 Az állomás meglepően szép volt, egy meleg pogácsával és kávéval próbáltam ébreszteni magam.
Gondoltam arra, hogy minek nekem ez az egész. Hány meg hány ilyen kora reggel lesz, amikor a hidegben nekiindulok. Aludhatnék a puha meleg ágyikómban, de én mégis itt ülök a buszon, nézem az álmos fejeket, és boldog vagyok, hogy túrázni mehetek.
Szabadságon vagyok, mások dolgoznak, én meg gyalogolok. Ismeretlen tájakon, ismeretlen emberekkel beszélgetek, és tényleg a szabadság végtelenül jó érzése fog el.
Úton lenni, megismerni, szabadon, kint a természetben, ez maga a tiszta szabadság.
A busz megállt, felkaptam a zsákom, és máris fordultam befele az aszfaltról az erdőbe. Gyönyörű napnak ígérkezett. Az égen egyetlen felhő sem volt, s míg odahaza ködös, párás szürke volt az idő, az Alpokalján szikrázó napsütésben túrázhattam egész nap.

Már sehol nem volt az álmosság, ahogy mozdulok, eltűnik a hideg, nincs már fázás, csak csend, friss levegő, és végtelen szabadság.
Magamban imát mondok, ó kék túra, de régen vágytam már rád. Hát elkezdtem, s minden percét élvezem.
A rőt barna leveles avart, a derék fákat, a forrásokat, a szökkenő őzeket. Minden napra jutott vad, minden napra jutott ismeretlen falu, apró látványosság, ami nincs benne az utikönyvekben.
 Előttem a szarvascsorda, épp csak sikerült lefotózni, a vadak gyorsak, fürgék, én pedig lassú, és álmatag voltam. De a csodás napfelkelte látványa, és az állatok felébresztettek, fotóztam, dúdolgattam, élveztem az erdőt.
A jelzések jók, híd alatt át, majd balra, követhető végig a kék. Igaz, ennél a repceföldnél elvesztettem a fonalat, de átvágtam, s utána megint megvolt a jelzés.
Szelestére érkeztem, de már fájt a lábam a bakancsba, nem volt kedvem kitérőt tenni a kastélyhoz. Utólag kicsit bánom, mert a megcélzott vonatot így sem értem el. No mindegy, egyszer már láttam, és szeretnék még visszatérni megnézni. Talán magába a szállodába egyenesen....
A faluban trécselnek az utcán az emberek, ráköszönnek a túrázóra, a túrázó visszaköszön, és azt hiszi, tudják, hogy ő kék túrázik.

Mindenesetre megállok egy út-menti keresztnél, ahol padok vannak, hogy a reggelimet, és egyben ebédemet elfogyasszam. Nekem a kora reggeli induláskor csak egy banán fér bele, és fél 11 körül eszek, ahogy megfelelő helyet találok. Ez egyben reggeli, korai ebéd is, így kibírom a túra végéig. A kulacsomban minden nap meleg tea, és a kaja minden nap szalonna. Kis paprika, retek, házi kenyér, mackó sajt. Ennyi elég a túrához. Nem fáj tőle a has, van benne energia. Aztán nap végén lehet jókat finomakat enni, megérdemeljük, kiéhezünk, és élvezzük az ételt addigra.
A pecsét a falu kocsmájában, a helyiek nem lepődnek meg a túrázón. Kedvesek, bár lehet hogy csodabogárnak tekintenek.
A falu végén új utak, körforgalom kialakítása, és alig hiszek a szememnek, igen a kék jelzés átvisz a körforgalmon.

Kissé veszélyes, de nincs forgalom. Aztán a vasút mellett össze-vissza kezdek csalingázni, követve a kék jelzést, ami igazából megvan, csak nem értem hogyan is következik.

Megint erdők, rétek, kékjelzés, aztán már látom az aszfaltot, és a Bögöt táblát. A lábam fáj, nem nyom és nem dörzsöl a bakancs, de a talpam ég, és ettől az egész lábam ólmos. Lassan, nagyon lassan megyek. Nem rohanás ez, csak kéktúra, ráérek. 
A falu elején a coop boltban a bélyegző, a hölgy amint meglát, már veszi is elő a pecsétet. Kedves, barátságos, ahogy a boltban iszogató férfiak is. Én is megkívánok egy fantát, hátha javít a fájó lábakon.
Innen már úgyis csak két km a mai cél, időm pedig addig még bőven. Megejtek egy pihenőt a bolt menti parkban, a padokon.

 Tetszik a kék. Írhatnám végig nagy betűkkel is, mert nagybetűs dolog az életemben. Bár még nagyon az elején járok, és lehet, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagy majd, ha szakadó esőben, vagy térdig érő hóban kell menni. Vagy ha nem találok jelzést, vagy ha jobban fáj a lábam, vagy ha csak bármi más gond akad.
De most még élvezem. Boldoggá tesz, és van valami felemelő érzés bennem, hogy én a kéken járok.
A pihenő után aszfalton folytatom az utat Porpác állomásig, ami egyben Bögöt állomása is.
Szép útmenti kereszteket látok mindenütt, ezeket fotózom lelkesen.
No meg a kéket. Híd tövében, fákon, köveken, útjelző táblákon, a legváltozatosabb helyekre festik fel.
Kereszteken még sosem láttam, talán nem illik, vagy tiszteletből nem festenek rá. Pedig úgy érzem, a kéken járásnak kellő tisztelete kell legyen, nálam még ez is beleférne.
Az állomáson meleg váróterem, a zsák már nyomja kissé a vállam. Csendben pihenek, rég nem jártam vonattal, mindig autó, vagy lábbusz az eszközöm. Még a vonatozást is élvezem, de azért örülök, amikor az állomáson meglátom az autót. Ez a nap is eltelt, megtett km kb. 20-22 km.
Szint nem nagyon volt, az idő napos, a szakasz tetszett.
Este a Kék Huszárban vacsoráztam. Az étel finom, nagy adag, a hely lehangoló.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése