2014. május 28., szerda

Ebéd Szigligeten

A jó kirándulásokhoz a jó ételek is hozzátartoznak. Ha nem hátizsákból eszem a friss házi szalonnát, paprikával, szívesen kóstolgatok családi kisvendéglőkben. Így történt ez Szigligeten is, ahol már nem először ebédeltünk a Bakos családi kisvendéglőben.
Az éttermet sok túrázó ismerheti, hiszen az Avasi templomrom mellett található. Télen-nyáron nyitva van, ínyenceknek feltétlenül érdemes kipróbálni.


A belső kialakítás hangulatos, tényleg családias, sok régi fotóval, kockás abrosszal, az asztalokon friss rózsákkal. Igaz, a pincér lehetne mosolygósabb, de a tulajdonos Bakos Attila kedves és barátságos, odafigyel a vendégre. Nem beszélve a szakácsról, aki friss és nagyon finom ételekkel kedveskedett nekünk.




Kacsamell pici krumplipürével, mézes sült almával, padlizsánnal, aszalt szilvával. Nagyon nagyon finom volt. A tányéron lévő mennyiség ne tévesszen meg senkit, csak féladag volt, mert azt is készségesen hoznak.
Az árak érték arányban jók, nem a legolcsóbb hely, de minőségiek az ételek. Eddig sohasem csalódtam, bátran ajánlom másoknak is, akik szeretik az átlagostól jobbat kipróbálni.







2014. május 21., szerda

A Vörösiszap katasztrófa emlékhelyén

2010. október 4-én borzalmas tragédia történt, tele volt a hírekkel média, sajtó, minden. Az emberek szíve összeszorult, és sokan segítettek, összefogtak az áldozatokért.
Én, mint kíváncsi turista, ellátogattam a Kolontárra, az áldozatok emlékére létesült parkba. Talán már ez is katasztrófa turizmus? Igen, kíváncsi vagyok, és ott az emléktáblák és tárgyi "emlékek" között szörnyülködtem.
Más élőben még akkor is, ha ma már eltűnt a vörös szörnyedvény nyoma. Más élőben. Szívszorító, olvasni az emléktáblákat, a segíteni vágyó halott fiatalemberről, aki szó szerint az életét adta. A házikón, amit meghagytak, felhívásként, még nagyon jól látszik a vörösiszap nyoma. Majdnem az ajtó tetejéig ért. És mindent vitt. Most évek után élőben csak a nyomokat láttam, mégis borzalmas volt.


Tényleg az embert a hideg rázza, főként ha elolvassa ezt a táblát.




Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozatainak emlékére.

Szomorú, és remélem tanulságos.
Kolontár amúgy egy egyszerű kis falu, közel a Somló, lehet kirándulni a környéken. Ehhez hasonló emlékpark létesült Devecserben is, de bevallom őszintén, semmi kedvem nem volt a látottak után a környékben kirándulni. Valahogy magába száll az ember, és elgondolkodik, és szégyen ide, szégyen oda, én is azon voltam, hogy minél előbb elhagyjam a környéket.







2014. május 13., kedd

Kéktúra Dorogtól - Piliscsabáig

Lehet kicsit unalmas a blogolvasóknak, hogy mindig csak kék túrákról írok, de a kék túra nem unalmas. Sőt.
Néha, mint május 10-én szombaton, meglepetésekkel is szolgál.
A sofőrszolgálat elszállított minket a Dorogi Vasútállomásra, ahol az ismétlő pecsét után megkezdtük a városból kivezető majd Kesztölcöt érintő unalmas szakaszt. Az izgalmasabb rész Klastrompusztánál kezdődött, ahol a Jóisten gondolt ránk, túrázókra.
A Pálos kolostor romjai nem túl látványosak, de szép a környezet, hatalmas erdő és sziklák vannak felettünk.
Ja igen, a pecsét Klastrompuszta első faházikós kocsmájában található, készségesen adta a gazda.
Nemsokkal a romok után el is hagytuk az erdőt, aztán egy rétet is, és ekkor jött a meglepetés, több tucat félmeztelen és rövidnadrágos terepfutó fickó képében.
:-)
A Terepszázas futóverseny résztvevői jöttek szembe, legnagyobb örömünkre. Voltak ismerősök is, és ismeretlenek is, de mindannyian futottak, és igen kemény férfiak, ha a száz km-t gyűrik terepen.

Csak jöttek jöttek, nem győztünk szurkolni és félreállni. És ez így ment jó sokáig. Közben kéktúrázóval is találkoztunk, egy kedves tetovált túratárs és a kutyája hagyta magát lefotózni a kedvünkért. Jó idő volt, kellemes a túrához, és így igazi élménnyé vált.
 Beérkeztünk Piliscsévre, ahol még szintén jöttek a futók, külön tiszteletem a hölgyversenyzőknek. A falun keresztül kanyarog a kék jelzés, láthatjuk a templomot, oldalában régi temetővel, a tájházat, és szlovák utcaneveket a magyar mellett.
Piliscséven eddig csak motor-cross versenyen jártam, van itt a határban egy remek pálya. Most kicsit ismerkedhettem a faluval, nem tudtam, hogy szlovák kisebbség is él itt. Egyébként kellemes, dombos fekvésű falu, körbevéve zöld erdőkkel. A futóknak ellenőrzőpont volt az erdő szélén, ahol modellt álltak a pontőrök nekem, pontosabba a Bátor család, Feri, Zsuzsa, és Bius.
Tök jó ismerősökkel találkozni útközbe. :-)
Na igen, és a futáshoz is kedvet kaptam egyből. Igaz, nem száz kilométerre.  Innentől kezdve egy homokos emelkedős löszúton gyalogoltunk, aminek nehézségét a környezet szépsége oldotta.Csodás virágok nyíltak mindenütt.





Egy külföldi kék túrázóval is találkoztunk, törte a nyelvet, de lelkesen gyalogolt. Hamarosan beérkeztünk Piliscsabára, ahol szép villák övezte utcán érkezik a kék jelzés az állomáshoz. Az állomást az akácok között fotóztam le.





A pecsét a mobilházban lakik, a hölgyek készségesen adták. Mai túra 18,6 km, 500 m szinttel. Nem volt nehéz, ám annál hangulatosabb.


2014. május 10., szombat

Kéktúra Mogyorósbányától-Dorogig



A hosszú hétvége utolsó napjára egy rövid kék túrás szakasz lett tervezve, gondolván, hogy könnyű lesz, hamar hazaérünk. Aztán tévedtünk...
Mogyorósbányán a Leonardóban egy finom kávé indításhoz, és máris hegynek fölfele  Kőszikla felé.
Pazar rálátás a falura, majd föl, föl, és még följebb. Egy réteg ruha le, de egyszer csak fölértünk, és beszélgettünk kicsit sátrazókkal, akik éppen a reggelijüket készítették.
Kis kitérő a szikla szélére, és élvezkedés a kilátásban.




Minden irányban gyönyörű. Ha valaki nem szeret túrázni, itt szerintem kedvet kap, annyira szép a látvány. No meg én is, ahogy élvezem a látványt.

Szél mondjuk fújt rendesen, de jó túrázónak ez meg sem kottyan. A Kősziklától lejtő következett, kissé kanyargós kissé benőtt ösvényen, és a lábnak sem esett jól a barázdaszerű talaj. Leérkeztünk a Tokodi pincesorhoz, ahol nagyon takaros pincék között gyalogoltunk. A jelzés mindvégig jó volt.


A pincék után kereszteztük az aszfaltot, aztán Tokod felé haladtunk, majd bevágtattunk az erdőbe, és persze ismét lelassultam, mert megint hegynek föl következett. A bokrokat valami nagyon csúnya betegség támadta meg, nagyon sok növény így nézett ki:



Undorítóan néztek ki, valami pókhálószerű szörny lepte meg őket, és behálózta az össze ágat, és nem is volt rajtuk rügy, meg levél. Még menni is rossz volt közöttük. Amúgy is sok hernyó lógott pókhálókon, igyekeztem figyelni, hogy ne essenek a nyakamba. Legyeztem egy botocskával magam előtt, elég idiótán nézhettem ki.
Miután felértünk a tetőre és megtámadott bennünket a szél, azért rácsodálkoztunk a tájra, most pont azt a hegyet láttuk, ahonnan jöttünk, és a "Kősziklát."
Nagyon tetszett. A talaj köves volt, és jó kaptatós is, nem haladtunk gyorsan. Árvalányhajak lepték el a tetőt.



A jelzés jó, a csúcsra viszont a nagy szél miatt nem mentünk fel. Alig vártuk már a jelet, ahol kanyarodunk a falu felé. Én egy jó kávéra vágytam, Zsú egy kakaóra.
Meglett az ösvény, és a sziklás tarajos hegy alatt leérkeztünk a faluba.



A falu, mint egy panoráma képeslap tárult elénk. Még sosem jártam Tokodon. Beérkezvén találkoztunk egy kék túrás fickóval, aki útba igazított minket.
Aztán megtaláltuk kis kitérővel az Aladár kocsmát, megvolt a kávé és a kakaó, és a pecsét is.
De ezután következett az igazi fekete leves, hegynek föl, de nagyon. Először ilyen sziklás "folyam"-ban gyalogoltunk fölfelé. Nehéz volt a lábnak, még jó, hogy a bakancsomat vettem föl.



Az utat amúgy is felbarázdálták a cross motorosok, ami egyáltalán nem volt így kellemes. Felértünk a Nagy Gete hegy derekára, jó volt a kilátás, de fárasztó volt az idejutás. Utunkat félig leégett fenyőerdő között folytattuk, ami szomorú látványt nyújtott.
És most következett az igazi kapaszkodó. Én még ilyen hosszan ilyen meredeken nem mentem fölfele. Időnként majdnem hanyatt estem, húzott hátra a zsák. Még jó hogy nem volt sár, meg jég, és semmi akadály, mert cefet lett volna rossz időben. Szóval kemény volt, hosszú, és néha egy-egy hosszabb szusszanásra muszáj volt megállnom. Kellett a levegő...


Öröm volt felérkezni, és a tetőn kellemesen lehetett folytatni az utat. Ez volt a kék túrám Írott-kőtől eddigi szakaszának a legnehezebb része. No de ezen is túl vagyunk, és a nehézség ellenére persze csodás volt a táj, a kilátás, és maga a talaj is sokkal kellemesebb volt innen. Több kilátóponton is kinéztem, volt kereszt, és egyéb szépségek. Csodálatos Magyarország. Ezt nagyon sok túrán megállapítottam.
Persze vannak csúnyább részek, mint a lefelé ereszkedés Dorogra. Jelentéktelen növények, erősen tűző nap, erdőirtás, ronda gyármaradványok. És ez a kép fogad, amikor leérkezünk magába a városba.

A város nem túl szép pincesoros részén gyalogoltunk tovább, a jelzések rendben voltak. Egészen le a főútig, azon át, le az állomásig, ahol az aluljáró közepén van az állomási épülethez a kijárat.
Pecsét az irodában, készségesek voltak a dolgozók.
Még pár lépés az aluljáró másik felén, aztán ennek a szakasznak is vége. Fájt a lábam a bakancsban a végén, és a 14,6 km-es táv ellenére elfáradtam. A 600 m körüli szint megtette a hatását.
Még visszaautóztunk Mogyorósbányára, ahol a Leonardóban egy jól megérdemelt nagyon finom husilevessel pótoltam az energiáimat.
Fájó búcsú Zsú-tól, aztán hazafelé Tatabányától szakadó esőben autóztam.
Köszönjük az időjárásnak, hogy hozzánk nagyon kegyes volt.

2014. május 9., péntek

Pisztáciás tészta

Szeretem a tésztákat variálni. Ez a kreáció szerintem jól sikerült, gyorsan kész, és nem kell hozzá sok minden. Ami idő, az az, hogy a10 dekányi pisztáciát meg kell pucolni.

Hozzávalók:
10 dkg pisztácia
fél fej brokkoli
egy kis debreceni kolbász
egy nagy kanál olívaolaj
parmezán sajt 5 dkg körüli (vagy grana padano
bármilyen tészta (2 személyre fél zacskóval főztem meg, 25 dkg-ot) én orecchiette-vel készítettem.


A brokkolit rózsáira szedtem, lobogó forró vízbe dobtam két percre, majd hideg vízzel lehűtöttem.
Vookban (lehet serpenyőben is) egy kanál olívát forrósítottam, abban pirítottam meg a kicsire vágott kolbászkákat, és a pisztáciát. A végén beledobáltam a karfiolt is.
Ezalatt kifőztem a tésztát, leöntöttem róla a főzővizet, és ráöntöttem a vookban készült pirított dolgokra.
Só, kicsi bors, egy szeletke vaj, és kész.
Parmezán sajt illik a tetejére. Nekem grana padano van mindig otthon, ugyanolyan finom, de kicsit olcsóbb.

Remek lett, próbáljátok ki. 

2014. május 8., csütörtök

Kéktúra Vértestolnától-Mogyorósbányáig

Kissé késve indultunk, bizonytalan volt az időjárás, aztán ez lett a legkellemesebb nap. Az eddigi szakaszok közül az egyik legszebb, sok látnivalóval, szép erdőkkel, sziklákkal. A természet csak úgy burjánzik, minden annyira zöld, és szép, hogy egész nap áhítattal gyalogoltam.


A kék jelzés remek, köszönet érte a Megyei Szövetségnek. A mai kedvenc jelzéseimnek Zsú örül:


Az utat ilyen édes "kék jelzések" dobták föl, megmelengetik az ember szívét. Mai állatállomány látványa is megvolt, 4+1 őzike képében. :-) A jelzések remekül felfestve, az ösvények mindenütt jól kitaposva.


A pecsét a Bányahegyi erdészháznál a nagy rét legnagyobb fáján található. Nem időztünk itt, nekem elég sivár környéknek tűnt. Azt viszont sajnálom, hogy Bányahegy előtt a felhagyott márványbányát nem néztem meg közelről. Valahogy nem láttam ösvényt, és nem volt kedvem a sűrűben keveregni, pedig látszott a szép bordós színe a bánya tetejének.

Kellemes erdők következtek, hullámzó talajjal, föl és le, a szint azért mindig megvolt, de nem megerőltetően. A Gerecse tetejére nem kell fölmászni.
A Gerecse üdülő - más néven Serédi kastély kerítésén megvan a pecsét, egy nyomás, egy fotó, és indulás tovább. Egy hölgy fotózott a medvehagymák között, nem nagyon állt szóba velünk, magányos farkasként gyalogolt. Az üdülő szépen felújítva, bár nem tudom honnan lehet megközelíteni, és azt sem, hogy most ki és mire használja.
Amit olvastam róla, annyit tudok, 1935-ben készült dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, esztergomi érseknek. Az már biztos, hogy volt ízlése, és szerette a természetet. Építéséhez használták a márványbánya anyagát, ami ugyebár itt van a közelben, és tömbökből faragtak hozzávalókat. A bútorok, szövetek, kályhák, minden arisztokratikus volt, ez arra utal, hogy a bíboros jómódban élt, hiszen magánvagyonából építtette a nyári lakot. 1944-ben Horthy Miklós is járt itt vendégségben.
A front alatt a Magyar Királyi Honvédség katonái innen védték a Duna vonalát. A bejárat előtt egy olajat szállító teherautó felrobbant, aminek fekete nyomai ma is látszanak a homlokzaton.
Az 1950-es államosítás után a bútorokat széthordták, a kararai márványoltárt Tardos határában egy árokba dobva találták meg, az erkély fölötti homlokzaton a hercegprímás címerét leverették. Az elnevezés Rákosi Mátyás Gyermeküdülő lett, és a pártelit gyermekei nyaraltak itt. 1990-1999-ig az üdölőt a környezetvédelmi hivatal bezáratta, mert a szennyvizet a mészkőhegységbe mindenféle szűrés, tisztítás nélkül engedték be.
1999. december 15-én kapta vissza újra a Római Katolikus Egyház.Gondolom iskolai táborok vannak itt. Szerintem jó lenne, ha a kék túrázók szálláshelyként használhatnák. És amúgy is, én nagyon kíváncsi vagyok, milyen belülről. Jó lenne megnézni.....

A kastély környezetében virágzik a medvehagyma, az egész erdő tele van vele, átható illatát érezni mindenütt. Bár így már nem finom fogyasztásra, látványnak nagyon szép.


Innen hamarosan a szerintem legszebb rész következik, ami már ismerős volt a Gerecse 50 teljesítménytúráról. Sziklás szakasz, mellettünk, fölöttünk látványos sziklákkal, az éppen most tartó tájékozódási futóverseny ellenőrző pontjára azt hittem egy túráról itt hagyott bója. :-)


Találkoztunk néhány futóval is, a verseny központja pedig Pusztamaróton volt, az emlékműnél és erdei tábornál. Így legalább nyitva volt a büfé, ahol egy egészségtelen, ámde annál finomabb sült kolbásszal, friss kenyérrel és mustárral tömtem meg a bendőm, erőt gyűjtve a további kilométerekre.

Pusztamarót a török korban elnéptelenedett település a Gerecsében.A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és a menekülők a települést körülvevő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, de rengeteg ember halt itt meg, 20-25 ezer fő.Hősi halottainknak állít emléket az emlékmű. Mellette régi temető, és természetesen a kék túra pecsétje.



A Sólyomfészek nevű erdei tábort elhagyva szép rálátásunk volt a Gerecse tetejére. Az utunk pedig továbbra is jól felfestett jelzések mellett haladt. Ezt a lila virágokkal körülvett facsonkot lefotóztam a kék jelzéssel együtt. Nagyon tetszett. :-)


A Gerecse fölött felhős volt az ég, de nekünk a nap is kisütött.


Közeledtünk Péliföldszentkereszt felé, az aszfaltos utat keresztezve néhány cross motorossal találkoztunk, akik jókedvűen teszik tönkre az erdőket, és vigyorogva álltak modellt. Nem tudok haragudni rájuk. :-)



Egy-két meredek kaptató után pazar kilátás volt ismét, a megközelítendő hegyet láttuk messziről, zöld rétekkel határolva.


Egy köves úton érkeztünk Péliföldszentkeresztre ahol árva lélek nem volt éppen, de a pecsét a kegytemplom oldalánál a fán megtalálható. A templomot megkerülve igénybe vettem a nyitva tartó és nagyon tiszta toalettet, és egy kitérőt is tettünk a Kálváriára. Nagyon szép stációk vezetnek föl, érdemes megnézni.



A kitérő után a szentkút két forrása következett, majd ismét emelkedő, és innentől folyamatosan fölfele mentünk. Az Öreg kő oldalában sziklamászó srácokkal találkoztunk, aztán egy futóval, aki megerősítette, hogy jó irányba haladunk. Persze a jelzések egyértelműek voltak.

Egy meredek keskeny ösvényen ereszkedtünk lefele, aztán ismét pazar kilátás következett.

Már csak pár kilométer volt vissza a mai célig, Mogyorósbányáig, de a fáradtság ellenére szinte sajnáltam, hogy vége. Igaz, eléggé későig elhúzódott a mai túra, de nagyon nagyon tetszett.

Hazafelé Tatabányától Székesfehérvárig szakadó esőben autóztam, és boldog voltam, hogy napközben megúsztuk és szép időnk volt.
Táv durván: 25,8 km, szint: 730 m

2014. május 7., szerda

Kéktúra Szárligettől-Vértestolnáig

Már nagyon vártam a hosszú hétvégét, hogy jó kis három napot gyalogolhassak, ezúttal a Gerecsében. Társam Vértestolnán vártam, ahonnan egyik kocsival átautóztunk Szárligetre. A vasútállomási pecsételést követően máris az erdőben baktattunk, és integettem a legelésző birkáknak. Minden csupa zöld, eső utáni friss természet, nagyon tetszett. Egy kis tó mellett a mai második állatállományt is láthattam, mert ugye voltak már a birkák, most pedig egy minisikló kúszott előttem. No de ijedelemre semmi ok, tényleg csak 10-15 centis volt.
Gyönyörű kosborok virágoznak, le is fotóztam egyet.

Egy kerítéssel elzárt magánterületnél balra fordulva folytattam utam, a nap melegen sütött, és minden idilli volt. A kék jelzés tökéletesen festve mindenütt, például ezen  fán is.


Szép kilátás a rétekre, mezőkre, az ember elmélyed a magvas gondolataiba, ilyen a kék túra. Semmi nehézség, pusztán a logisztika a bonyolult. de ma az is megoldódott.

Egy meredek kaptató után nagy lihegéstől ijedtem meg, egy vizsla szegődött nyomunkba. Azt hittük jön mindjárt a gazdája, de nem jött, később sem jött, és még később sem. A kutya pedig fáradtan, lógó nyelvvel lihegett mögöttünk kitartóan.


Beleivott a pocsolyába, melege volt, és kitartóan velünk sétált, nem tágított. Egy vadászt és erdészt láttunk a közelben, sajnos nem ők voltak a kutyus gazdái. Mentünk tovább, immár hármasban, szép erdőkön át közelítettünk a Somlyó hegy felé. Találkoztunk kedves kék túrázó párral is, a hölgy természetesen kékben járja a kéket. :-)

Nemsokára elértük a házat, ami pecsételőhely is egyben. Pecsét rendben, mi pedig beültünk az asztalhoz ebédelni. Szuper kis hely, tisztaság volt, jó érzés tudni a túrázónak, hogy van itt egy nyitott esőbeálló, nap elől beálló, vagy csak evés céljára. A kutyus hűen őrizte a házat.



Innen egy meredek emelkedő vitt fel a hegy tetejére, ahol szép kilátóponthoz tettünk kitérőt a kék háromszög jelzésen (Somlyó 448 m) Megérte, csodás a környék.
(Zsú, a vizsla, és a kilátás) 

Innen meredek lejtő, ismerős környék, voltam itt futni többször is a Hegyek királya verseny keretében. Aszfalton jutottunk le Tornyópusztára, majd a főutat keresztezve kicsit túlmentünk, de hangsúlyozom, balra kell fordulni!
Még egy kis lábbusz, és máris a második pecsételőhelyen voltunk, a Koldusszállási erdészháznál. Előtte nagy fán, a padok és asztalok mellett van a pecsét. Itt is lehet pihenni, enni, cipőt igazítani.

A kilátás nemsokára megint remek volt, itt még nem sejtettük, hogy hamarosan nyakunkon a vihar.


Szerencsére már csak egy km volt hátra, amikor utolért bennünket, és zúdult az eső a nyakunkba, dörgött, villámlott, ahogy a csövön kifért. Leváltunk a kék kereszten Vértestolna felé, az esőkabátok jól szolgáltak, nem volt semmi gond. Ez a nap jól telt. bár a viharban hazaautózni sem volt egyszerű.
Otthon meg nem is esett.....

Mai táv: kb. 24,5 km, 600 m szinttel.
A kutyust sajnos nem vihettük magunkkal. :-(