2014. február 26., szerda

OKT Szentbékállától - Nagyvázsonyig

Enyhe aggódással indultam vasárnap reggel túrázni. Esőt mondott, és Szentbékkállára érkezvén igaza is lett. Esett. Szakadatlanul. Az ég meg szürke volt. A bakancs meg nyomta a sarkam. Hát... kár volt aggódni, 20 perc alatt eláztam, a lábam meg fájt, és már mindegy volt. Kedvetlenül baktattam felfelé a szőlők között, a kilátás is párás volt, de a Balaton felvidék olyan szép, nem tudtam az időjárásra haragudni.
A Fekete-hegyet meghódítani nem volt túl nagy feladat, és az erdőben már az esőt sem éreztem. Szép nagy mohos bazaltsziklák között vezet felfelé az út, mondhatni egy teknőben.
Mire felértem a kilátóhoz, elállt az eső. :-) Gyorsan megreggeliztem, és üdvözletemet fejeztem ki azoknak, akik ide is - hasonlóan a Badacsony tetejéhez - padokat, asztalokat telepítettek. Még nem kész egészen, de nagyon jó szolgálatot tett már most is. Nem kellett a zsákomat a sáros földre tenni, bár leülni nem tudtam, ahhoz azért vizes volt még a pad. Szóval öröm és boldogság, jöhetnek a túrázók a hegyre.
A kilátóba nem mentem föl, nyár elején jártam itt, a Balatoni kilátók túramozgalom teljesítésekor. Most fújt a szél, nem volt kedvem. Ahogy ahhoz sem, hogy a hegygerincen vezető ösvényről letérve lefotózzam a krátertavak egyikét. Hibát követtem el, csak rápillantottam egy kis kitérővel, és a hideg szél miatt, meg mert vizes voltam, fáztam, nem volt kedvem elővenni a fotómasinát. Később már bántam, ahogy most is. Ide visszajövök feltétlenül, és hozom a családot is. :-)
A Fekete hegy gerincéről nagyon meredek sáros és csúszós út vezetett le, botok nélkül valószínűleg seggen tudtam volna lejönni. Jó a túrabot, köszönet érte annak, aki megajándékozott vele. :-)
A meredély után nagyon sáros erdei szakasz következett, mondjuk nem volt meglepetés, hiszen már előző nap is esett az eső, gondoltam, hogy ilyen állapotok lesznek. De a jó túrázó szereti a sarat is, csak nap végén utálja a cipőjéről lemosni. :-)
A jelzések egészen eddig jól vezettek, de itt körül kellett nézni, hogy rátaláljak a helyes útra, mert kék jelzés aztán nem volt. (Jegyezzük meg, ha vége az útnak, balra kis pince, jobbra lejtő, mi egyenesen menjünk át az ösvényre borított kőkupacon keresztül.

Aztán ha ügyesek voltunk, megleljük ezt a "kék"jelzést:

Köszönet annak, aki kitette, biztos nem volt kék festéke, de így is nagyon hasznos. Kis emelkedő következett megint, szép lelátással a párás völgyre. Ezek a részek elhanyagoltak, gondozatlan szőlők között gyalogoltam. Aztán egy kék műanyagszalag jelzés egy bokron segít, és utána már megvan a jelzés.
Eszméletlen sár van, az út vájatában ömlik a víz, mint egy folyó.

Lassan leereszkedtem Balatonhenyére, ahol szerencsére nyitva találtam a kocsmát, és a kék pecsét mellé egy kávét is kértem. A helybéliek a sörük mellett ülve beszélgetnek az idegennel. Kérdezgetik, útba igazítják, igazán jóleső falusi törődés. Nem volt merszem lefotózni őket, talán illetlen lett volna.

A kocsma után hamarosan balkanyar, a jelzés megint kissé hiányos, de a felhagyott kőfaragó gyár mentén balra a hegynek forduljunk. Már messziről látszik a nagy fa, melyre fel van festve a jelzés. Kicsit unalmas beszámoló ez így, de annak aki túrázni fog, talán jól jön az információ. Én is elolvasok mindent arról, ahova éppen megyek.

Rét, majd mező, és újabb sáros erdő következett, annyi különbséggel, hogy ez tele volt hóvirággal. Egészen a Csicsói erdészházig szép az erdő, és az út is átmegy kövesbe, könnyebb rajta gyalogolni, mint a sáron.
Igaz, a sarkam már meglehetősen fáj, de hát nincs mit tenni, a cél Nagyvázsony.

Az erdészháznál is frissen telepített padok, jelzett kék túra pecsét, és egy esőbeálló fogad. Igaz, már nincs rá szükség, egészen kellemesen alakult az idő. Nem fázom, megszáradtam, és a szél sem fúj.

Elfogyasztom az ebédemet, és folytatom az utat, kissé türelmetlenül várom a következő szakaszrészt, amiben lesznek látványosságok bőven, és úgy azért jobban esik a túra.
Átkelek az aszfalton, lejtőnek jó nagy sárban ereszkedek, csúszik, küzdök vele, de már tudom közeleg a Tálodi kolostorrom és a Kinizsi forrás. A romot hóvirágmező övezi, gyönyörű, nem lehet betelni vele.


A romot már többször jártam, a Művészetek völgye túra érinti. Állapota nem lett jobb tavaly óta.

 A rom mellett található a Kinizsi forrás, és szerintem nagyon kár, hogy a kék jelzés nem jön ide be, kis kitérőt kell tenni. Természetesen megéri, talán 150-200 m. Innentől egy szép réten folytatódott az út, ahonnan látni szemben a Kab-hegyet. Még a nap is kisütött picit.

Hamarosan balra fordul az út, és az erdő szélén megtaláljuk a Szent Ilona templom romjait. Az egykori Tálod falu temploma volt, a 70-es években találták meg romjait. Itt már jobb az állagmegőrzés, és szép tábla is jelzi a létezését.

Még egy enyhe emelkedő, öreg fák, kicsi sár az erdőben, na jó, nem is kicsi, és már meg is pillantjuk a szintén 50 m kitérővel elérhető Szent Mihály kolostor hatalmas romjait.

Itt van Kinizsi Pál sírja, és feleségének, Magyar Benignának második férje, Horváth Márk is itt van eltemetve. Ez a Benigna belvaló csaj volt, hiszen a közel 60 éves Kinizsihez 16 évesen ment hozzá. Ezután lett Horváth Márk férje, majd eltemetett egy harmadik férjet is, akit - mivel részeges tróger volt - egyszerűen kidobatott a várból. Magyarán eltette láb alól. Persze a történelmi leírás finomabb, de tulajdonképpen gyilkosság történt.
A romok környékének nem ártana egy kitakarítás, és ide is tehetnének friss padokat, asztalokat.


Innen már pár száz méter a Nagyvázsonyi vár, ahol a kitett pecsét csak egy nagy paca. Meg kell várnunk, hogy kinyisson a pénztár, akkor kapunk szép kéktúrás bélyegzőt a füzetünkbe. Sőt ha kérünk, még egy szép várromosat is kapunk.

Ezzel mai túrámat befejeztem, megtett távolság: 21,7 km, szint: 615 méter, sarokfájás cudar.

Most pedig saját örömömre egy rövid statisztika: Eddig begyalogolt út a kéken, 25 %, azaz 274,7 km, 4503 m szint, 12 nap alatt.
Örülhetnék, de inkább most kezdek aggodalmaskodni, milyen soká tart még, hogy bírja majd a lábam, és mennyi megpróbáltatás is vár rám. Szóval, az öröm helyett kicsit most félek.
Biztassatok, hogy lesz még rosszabb is. :-)
 







2014. február 25., kedd

A 15 pontos reggeli szendvics

Nem szeretek korán kelni, de muszáj. Már fél hét után megyek dolgozni, és a reggeli készülődés is sok idő nálam, így fél hatkor kelek. A lányomnak, és férjemnek no és persze saját magamnak is, minden reggel szendvicseket gyártok, és elkövettem azt a "hibát", hogy általam angol reggeli szendvicsnek nevezett finomságot készítettem egyik reggel.  Az elkészített kajákat általában egymásnak pontozzuk, a 10-es skálán maximumot elérni szinte lehetetlen, magasak az elvárásaink. Erre a szendvicsre 15 pontot kaptam a családtól, és innentől nincs megállás. Ha sikerül még korábban kelnem, 20 percet szánok a szendvicsgyártásra, és a siker biztosan garantált!
Az iskolában kikönyörgik a lányomtól a kóstolót, és sztárolják a szendvicseimet, és még a szakács férjem is dicsérgeti. Hát ezek után muszáj gyártani.

Szóval ha beindul a szendvicsgyár, így alkotok:
1. számú verzió:
Kell hozzá jófajta bagett, katalán, vagy toszkán, vagy hasonló típusú, abban az igazi. (Sparban, tescoban egyaránt lehet kapni.)
Kell még két három szem gomba, pizza mozzarella sajt, némi saláta féleség, bacon szalonna, tojás, majonéz, paradicsom.
A serpenyőbe olíva olajat öntök, megsütöm a bacon szalonnákat, majd tányérra szedem.
Utána megsütöm a nem túl vékony karikára vágott paradicsomokat (egy-két perc, épp csak átfordítjuk),
azután pedig a vastagabb szeletekre vágott gombát.
Ezeket is tányérra szedem, és sütöm a szeletekre vágott sajtot, amire számíthatunk, hogy szétolvad, és picit bele is ég a serpenyőbe, de ki lehet szedni. A sajtos olajban sütöm meg a tükörtojásokat, ekkor már fedőt teszek a serpenyőre, hogy a sárgájának legyen "teteje".
Mikor minden kész, fogom a bagetteket és megtöltöm. Alulra a szalonna, rá a paradicsom, a gomba, a sajt, majd a tojás, és a végén nyomok rá egy pici majonézt, hogy legyen "kenése". Megszórom egy kis zölddel, és kész.
Megéri a fáradtságot, bőséges és nagyon finom reggeli...
Csilla nem szereti a gombát, és a tükörtojást sem, neki ezeket kihagyom,de anélkül is fantasztikus.
Próbáljátok ki, jó étvágyat!

2014. február 21., péntek

OKT Badacsonytördemictől - Szentbékálláig

Már reggel hét órakor sütött a nap, igazi tavaszi kiránduló idő ígérkezett. Kis autózás, majd egy jó kávé Nemesgulács Makk VII-es kocsmájában, ahol a szívélyes kocsmáros fiú miután megtudta, hogy kéktúrázok nem is engedte kifizetni a számlát. :-)
A Badacsonytördemici állomásról indulva már ismert úton hódítottam meg a Badacsonyt. Nem könnyű hódítás, a hegy nem adja magát olcsón. Folyamatos emelkedő, s amikor már fáradunk, akkor jön a Bujdosók lépcsője, aminek nem nagyon akar vége lenni.

Igaz, a lépcső száraz, ez nagy szerencse február közepén. A Rodostói turistaház környéke meg van tisztítva, a tetőn új esőbeálló, és sok-sok frissen készült pad és asztal. Jöhetnek a kirándulók.

Az első remek kilátás a Ranolder keresztnél van, nem lehet betelni a Balaton látványával.

A hegytető is érdekes, a sok kidőlt fa, a liánok, picit őserdőre emlékeztető hangulata van. Bár még nem jártam őserdőben, ilyesminek képzelem.


A kék jelzés végig jó, sok helyen teljesen fel van frissítve. Egy forduló, és már a hegy másik oldalán baktatok, a frissen készült kilátó mentén.
Teszek egy kitérőt, de nem mászok fel, momentán elég volt a lépcsőzésből.

Ereszkedés következik, szörnyű betonlap alá rakott kövek mentén. A bazaltoszlopok látványa különleges, érdemes fotózni.

Amint leérek a hegyről, ismét remek a panoráma, most a hátsó oldalban gyönyörködhetek, a Gulács és a Szent-György hegy látványa elkápráztató.


Aztán jön a feketeleves. A mélyút mentén iszonyatos szeméthegyek, egészen a hegy lábáig.
Szörnyű látvány, az emberi butaság mérhetetlen.

Kissé szomorkásan érek le a hegy aljába, ahol azért kárpótol a szép kereszt, frissen felújított pincék, gondozott szőlők látványa. Megint ismerős az út, most már az aszfaltot keresztezve a Gulács oldalába tartok.

Ez is őserdős, nagyon különös hangulatú erdő. A Gulácsra nem kell felmenni, a kék jelzés az oldalában vág át, amit most nem is bánok. Nekem az egyik legnehezebben mászható hegy, keskeny, nagyon köves szerpentines út visz a tetejére. A jelzést követve hamarosan kiérek az aszfaltútra, és azon folytatom utamat egészen Káptalantótiig.

A kocsmában a helyiek mellett kéktúrázók csapata üldögél, tőlük kell elkérnem a pecsétet. A társaság jókedvű, ebből is látszik, hogy kékezni remek dolog.
A falon sok-sok kupa, a helyi focicsapat érdemei.
Nekem nincs otthon ennyi, kicsit irigykedek. :-)

Egy hideg kólából újabb erőt merítek, és elhagyva a falut, a Csobánc lábánál fotózom a hegyeket. Mindenütt szép a kilátás, bár már nem süt a nap. Számomra ismeretlen részek következnek, a Bács-hegy oldala.
Ez már nem az a felkapott hely, elhagyatott, elhanyagolt pincék sora következik. Az egyik rendezettebbnél kihasználom a kerti padot, és elfogyasztom szalonnámat. Innen is szép a Balaton, nem is értem, ezeket a területeket miért nem gondozza a gazdája.
A Bács-hegy tetején is bazaltsziklákat látok, a jelzés az oldalában kerüli meg, és máris a túloldalon baktatok. Hatalmas gondozott és gondozatlan egykori téesz szőlők között érkezek Szentbékálla határába.

Megint szép látványosság, a Kőtenger következik. Sosem lehet megunni, érdekes sziklái fotóra kéredzkednek.  Hagyom magam, készülnek a fotók, és már érzem a túra végének közeledtét.
Beérkezve a faluba szépen felújított parasztházak mellett gyalogolok, aztán még egy utolsó kis kitérő a Velétei palotarom felé. Ez is romantikus, bár megközelítése egy rövid de nagyon meredek mászás után lehetséges.
Aztán bebaktatok a faluba, mára ennyi volt, jövő héten folyt.köv.

2014. február 17., hétfő

OKT Tapolcától - Badacsonytördemicig

Megint egy kék hétvégén vagyok túl, melyet szinte nem is hiszek el, hogy még a Jóisten is támogat, az időjárás alakításával. Tavasz volt egész hétvégén, ma, hétfőn pedig szakad az eső. Jó dolgom volt, a lehető legszebb, napos, és langyos időben túrázhattam, az ország egyik kiemelkedően szép természeti részein.
Indulás Tapolca állomásról, ahol kedvesen, készségesen bélyegzett a hölgy. Az állomás melletti kávézóban finom kávét mértek, indításnak feltétlenül jó volt.

A városon átsétálni szombat reggel egészen kellemes. Kis nyüzsgő városka, hagyományos butikos főutcával, és a fő utcától két percnyire lévő látnivalókkal. A kis kitérő megéri, a Malomtó és környéke nagyon szép.

Túra után szerettem volna megnézni a Tavas barlangot, de felújítás miatt zárva. No de térjünk vissza a túrára.
A városon kívül már nem olyan szép az aszfalton való gyaloglás, a forgalom is elég nagy volt Kisapáti felé, és a szél is rákezdte alaposan. De túl kerültem ezen, és megcélozva a Szent-György hegyet, végre elhagyhattam az aszfaltot, a szőlők és hegy irányába. A jelzés rendben, a hegy pedig közeledett.

A turistaháznál pecsét rendben, bár a megújítás ráférne. Itt vannak asztalok, padok, kellemesen el lehet fogyasztani a reggelit, ebédet. Én is így tettem, és a szendvics-tea variáció után fölkaptattam a hegyre.
Meredek, csúszós, izzasztó. Mivel sokadszor járok itt, már tudtam, megéri, mert a kilátás, a körpanoráma fantasztikus.
Maga a hegy is az, a bazaltfolyások között hóvirág nyílik, a tetőn új padokat, asztalokat telepítettek, kirándulóhelynek csodálatos.

Minden irányba fotóztam, egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal.
A hegyet körbeölelik piros és kék jelzésekkel a turistautak, igazán kellemeset lehet kirándulni ide.












Leereszkedve térdpróbáló volt a hegy, kissé meredek, de mivel száraz idő volt, megint csak örültem a szerencsémnek. Az Oroszlános kútnál ismét pihenőt tartottam, egy bögre tea erejéig, aztán fotó a Lengyel kápolnánál, és csodálkozás egy külföldi biciklistán.

Ilyet sem láttam még, februárban rövid gatyában....



A hegyről ereszkedve szépen gondozott szőlőket találhatunk, borászatokat, visszatekintve pedig a Vércse-szirtet fotózhatjuk.

Szigligetig végig aszfalton gyalogoltam, nem a legjobb megoldás, de óhatatlan, és a panoráma innen is jó, pedig lent vagyunk.

Oldalra pillantva a holnapi célt látom, a Badacsonyt, és bőséges belvizet az út mentén.

A vár alatt lévő pénztárban reméltem a pecsétet, de felköltözött a bejárathoz, így újabb hegymászás következett. Aztán a csalódás, hogy a pecsét lent van, a templomnál.
Ha várat akarunk nézni, természetesen oké, de annyiszor voltam már benne, hogy most nem szerettem volna időt veszíteni a szélben történő bámészkodással.
Szóval le, aztán pecsét, aztán irány az Avasi templomrom.

Fotó, majd megint a nyomasztó aszfalt, egészen Badacsonytördemic állomásig.
Mai táv:16,7 km
Szint: 477 m

Aki a mai napi látnivalók részletesen érdekelnek, keressen rá a blogomban, már írtam róluk többször.

És most pár szó a nehézségekről. A beszámolóim vidámnak hangzanak, és a túra általában tényleg remek mindig. De. Azért éjszakánként fájnak a lábujjaim, és ezen a túrán pl. végig nyomta a bakancs a sarkamat. Szóval ne képzelje senki, hogy a kék túra álommenet. A kék túra kemény teljesítés, a látványért, szépségért meg azért a jó kis jelvényért bizony szenvedni is kell egy kicsit. De a lényeg, hogy megéri. Ezt nem szabad elfelejteni. Így amikor fájó lábujjaimat áztattam a panzió zuhanyzójában, eszembe sem jutott, hogy ez bármit is számít. Csak egy kicsit sajnáltam magam. Ahogy egy nőnek kell. :-)
A szállásom itt: www.leofogadotapolca.hu
Kellemes, tiszta szállás, 4000 Ft/éj. Alatta a Peppino Pizzériában finom volt a pizza. :-)





2014. február 13., csütörtök

OKT Keszthelytől Tapolcáig

A kéktúra olyan, hogy állandóan csinálni kell, hogy meglegyen. Így a szombati rövid szakasz után vasárnap egy kicsit hosszabbat vállaltam, annak ellenére, hogy esőben landoltam. Keszthely környékén szép kis táblák vannak mindenütt a turisták számára iránymutatásul, de sokszor inkább csak szépek, mint hasznosak.
A jelzés végül is ezen a szakaszon teljesen rendben volt, egyszer sem kellett keresni, szépen festett, egyértelmű. Az eső elől kapucni alá rejtett  fejemmel volt időm gondolkodni azon, élvezem -e ezt a sártengert. Az akarás nem volt kérdés, inkább csak az élvezet...
A terep ismerős volt a Lepke túráról, a sáros löszös út még emelkedett is folyamatosan. Többet csúsztam hátra, mint előre, de igyekeztem nem törődni vele. Aztán változott a kép, erdő, fairtás, erdőirtás következett, és hosszan hosszan meneteltem a szürkeségben. De egyszer csak ennek is vége lett, és beérkeztem végre Vállusra.
Emlékeim szerint a pár évvel ezelőtti Lepke túra idején szép zöld volt minden, élvezni lehetett a völgyszakadásokat, patakot, rétet.
Most az aszfaltot lehetett élvezni, hogy végre vége a sárnak. Beértem a faluba, picit elállt az eső. A pecsét a falu közepén, a templom melletti bolt oldalán található. A bolt már ezer éve zárva van, a ház eladó. Remélhetőleg a pecsét marad, és remélem, hogy hamarosan megújul a rozsdás doboza is.
Itt fogyasztottam el a reggelimet, és egyben ebédemet is, az összkomfortos pecsételőhelyen.

Összkomfort volt, széles padokkal, vízcsappal, és szemetessel. Még telefon is akad vészhelyzetre, térerő ugyanis nem mindenütt van. A falu egyébként aranyos, szép fekvésű, picike, se bolt se kocsma, de templom és eladó ház az van. Zsákfalu, csendes, jó levegőjű, közel a városhoz. Indulásra gorombán eleredt az eső, szerencsére nem sokáig tartott. A falut elhagyva ismét erdőben jártam, aztán már nem sokat kellett gyalogolnom a túra legszebb szakaszáig.
Megláttam a Kőorrát, a vulkáni hegyet Lesencetomaj fölött.
Az aszfaltutat keresztezve nagyobb tábla jelzi, hogy az Országos Kéktúra útvonalán járunk. Ez mindig öröm, és jóleső érzés. Olyan, mintha várnák errefelé a kéktúrázókat, és azt érzem, büszke vagyok, hogy én is kéktúrázó lettem.
A büszkeség mellé csodás panoráma tárult elém, szerintem innen a legszebb a kilátás a Balatonra.
Szőlők, tanúhegyek, Somló és Szent-györgy hegy, és persze Balaton. Csodaszép kilátás, és még mindig felfele megyünk, egy jó meredek kaptatón, egy szuper kilátóponthoz.
Innen aztán teljes a panoráma minden irányba, és még mindig felfele kapaszkodok. A szél erősebben fúj, de nem szegi kedvemet, gyönyörködöm a tájban. Hamarosan találkozom a kék háromszög jelzéssel, mely a tetőre, a Kőorrára visz fel. Kissé járatlan az út, de megéri a kitérő. Igaz, a fáktól nem lesz panoráma, viszont vulkáni kőtengert fotózhatunk.

Bazaltoldalát benőtte a moha, csúcsán a csúcskő jelzi, a tetőre érkeztünk.

A kitérő nem több mint 6-700 méter, megéri, hiszen érdekes, hogy a Keszthelyi hegység ezen oldalán vulkáni bazaltot találunk, a szemben lévőn pedig dolomitbányákat láthatunk.A felfedezetlen Keszthelyi hegység magával ragadó csodákat rejt, panorámás hegyeket, érdekes dombokat, szőlőket, kis pincéket, belső medencét, és a tanúhegyek között vagy három helyen csillan meg a Balaton vize.
Visszatérek az útvonalra, és elkezdek ereszkedni. Ez egy nehezebb szakasz, csúszós, köves, de nagyon érdekes.

Az öreg fán szétnyílt a kék jelzés festése mindkét ágon. Buja növényzet van, még korlát is segíti a lejutást.
El is kél, mert a sáros talajon kell a kapaszkodó. A meredek hegyoldal lentről nézve lankának tűnik, itt viszont térdfájást okoz.  A nedves környezetben sokféle gombát látok, egy tönköt lefotózok.


Öreg szelídgesztenyék alatt érkezem az aszfaltos útra, már látom a falu házait.

A Máté-kút oroszlános kifolyójában tiszta friss víz folyik, nyáron jól jöhet a kirándulóknak. Beérkezem Lesenceistvándra, szóba elegyedek egy nénivel, aki azonnal levágja, a Kőorráról jövök.
Neki ott van a hegy alatt szőlője, de bizony fája a lába a meredek hegyen dolgozni. Kedves, beszédes, élvezet hallgatni.
A pecsételőhely a falu közepén lévő kocsmában van, tábla jelzi itt is, és nagyon tetszik, hogy a kék túra emblémája is a kocsma falán található.
A hölgy kedves, tudja a dolgát, a kávé pedig nagyon finom.
Innen Tapolcáig aszfalton vezet az út, kellemetlen, forgalmas, alig várom, hogy az állomásra érjek.
Pecsét a füzetbe, jövő héten folytatás következik...

2014. február 11., kedd

OKT Rezitől Keszthelyig

Megint hétvége, megint a kéken. Folytattam a túrát, ami az utolsó jeges, havas hétvége óta tavaszias kirándulássá változott. Reziben találkoztam társammal, és annak ellenére, hogy az odaúton végig szakadt az eső, az indulásra elállt, és csak néha volt csepergés. A kék túra ezen szakaszát nem ismerem egyáltalán, itt nem vezet semmilyen teljesítménytúra, így kíváncsisággal teli vágtam neki az útnak. A kék túra nem érinti a Rezi várat, így nem tettünk kitérőt, és már többször láttam is a romokat. Rezi helyes kis falu a hegyek ölelésében, bármelyik oldalán hagyjuk el, kereszttel találkozunk. Szentháromság szobor az egyik szélén, Madonna a másikon. A túráim során megfigyeltem, mennyi út-menti kereszt van, manapság már nem állítanak ilyeneket. Régen fontosabb szerep jutott nekik, most szomorúan látom, a legtöbb felújításra szorulna.
A falu szélén szőlők mellett haladva mindjárt szép kilátásban van részünk, ellátni a távoli dombokig.
Egy őzike keresztezi utunkat, aztán lejtős völgyben gyalogolunk, s nemsokára leérünk a Gyöngyösi csárdához. Két betyár sírja található itt, a nagy fűzfa alatt, Vak Illés és Kökes Pista nyughelye.
Ha nincs a kék, erről sem tudok. Apró felfedezések ezek, aminek örülni lehet. A csárda zárva, de úgy hiszem nyáron van benne élet. Mellette az oszlopon a pecsét rendben, és eddig a jelzések is. Átvágunk a főúton, és kis idő múlva befordulunk a mező felé. Hamarosan egy zsidó temető mellett visz az utunk, és a sár is társunkká szegődik.

Innen Hévízig szép erdőben hegynek gyalogolunk, a sár is eltűnik egy időre, majd beérkezünk Hévíz városába. Aszfalt váltja a gyalogutat, és meglátjuk az Árpád kori templomot, a temető mellett. Ezt is láttam már, nem egyszer,nagyon régi, nagyon öreg templom, sajnos most nem volt nyitva.
Ez az Egregyi városrész, a szőlőkkel, pincékkel nagy vonzerő a fürdőző turisták számára. Éttermek, borozók vannak mindenütt, hol gusztusos, hol giccses kivitelben.
Megkeressük az Egregyi u. 22-ben Kató nénit, aki lelkesen mesél, és közben pecsétel nekünk. Aranyos bájos néni, tele van tudással Hévíz történelméről. Még sokáig hallgatnám, de menni kell...
A kék végigvezet a Hévízi főutcán, kávézók, butikok, külföldi turisták jönnek szemben. Egy kis gyógyfürdőzés nekem is jólesne, de most marad a gyaloglás.


A fürdő környékén elvesztjük a jelzést, alig találjuk meg, lenne javítani való. Aztán ismét főúton haladunk át, keresztezzük a Hévíz patakot, melyen ilyenkor is remek kenutúrákat lehet tenni, vize langyos, gőzölgő.
Megleljük a Keszthelyre vezető bicikliutat, és innen már sajnos végig azon haladunk. Igaz, ősfák vannak mellettünk, de mégsem kellemes a lábnak az aszfaltot róni. Ma felvettem a szuper bakancsomat, mivel rövidebb a mai szakasz, itt el is kezd fájni a lábam.

Keszthelyig már egyhangú az út, biciklissel nem találkozunk, kirándulóval sem nagyon. Aztán keresztezünk egy bevezető főutat, a jelzés végig vezet a városig bennünket. Szépen kiépített biciklis pihenőket látunk, kár, hogy magát az utat nem tartják karban.
A városban hamar a híres Festetics kastélyhoz érkezünk, lefotózzuk, és itt kérünk pecsétet a füzetünkbe.

Csodás kastély, szépen felújítva, remek múzeumi résszel, és friss kiállításokkal. Ezt is láttam már, de szívesen megnézném újra. Most az időm és a pénztárcám nem ad rá módot, de hamarosan sort kerítek rá, hogy a frissen átadott résszel együtt újra megcsodáljam. http://helikonkastely.hu/hu/
A városon végig vezet a kék jelzés, most csendes utcákat látunk, az idő szürke, ismét csöpörgőssé válik.
Szép szakasz, szerintem kicsi a reklámja, megérdemelne több figyelmet.
A szakasz több látnivalót is mutat, a Rezi vár, a betyárok sírja, Hévíz gyógyfürdője, a kastély Keszthelyen, és  még sok más megnézésre alkalmas kiállítás, templomrom, épület, stb. és persze nyáron a Balaton. Megér egy jó kis kirándulást ez a környék, szállást pedig lépten-nyomon találhatunk.
Mai táv. 16,3 km.